Beginning of the end I. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱 - RÉGI VÁLTOZAT (FOLYTATÁSSAL)

27. Vihar közeleg

A kora délutáni fürdőnk után a nap elég unalmasan telt. Mivel Nathan elengedte az anyám, így nem volt szükség arra, hogy a nagyterembe vonulva ítéletet hozzon felette a sátán.
Egész nap ezen pörgött az agyam, egészen addig, amíg Nathan fel nem hozta, hogy ha szeretném, akkor kimehetnénk repülni. Beleegyezően bólogattam, mert már furdalt a kíváncsiság, hogy vajon ő is ugyanolyan bénán csinálja-e, mint én.

A palota óriás bejárata előtt álldogáltunk kettecskén, és azt vártam, hogy végre valahára előszedje a szárnyát. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy tényleg ennyire nehezen ment neki.

 - Csináld inkább te! – utasított, miután már harmadjára sem sikerült kinyitnia őket.

 - Oké – csóváltam a fejem, majd nemes egyszerűséggel felfedtem a sajátom.

 - Á! – nyögte, majd lehunyta szemhéját, és felsóhajtott. Végül nagy grimaszok közepette, de előbányászta a fekete és piros csíkokkal színezett szárnyakat. – Na!

 - Jó béna vagy! – vágtam hozzá nevetve, mire újfent elfintorodott.

 - Akkor indulj! – emelte kezét az ég felé jelentőségteljesen. – Repülj, gyönyörűm!

Megrántottam a vállam, majd elrugaszkodtam, és kilőttem az ég felé. Igyekeztem egyenletesen mozgatni szárnyam, nehogy újra lezuhanjak. Nathan fölé repültem nagyjából öt méterrel, majd egy helyben kapálóztam, hogy fent tartsam magam. Lenéztem rá, majd elvigyorodtam.

 - Gyere! – nyújtottam felé a karom, mire ellenkezése jeléül megrázta a fejét. – Gyere már, Nathan!

 - Inkább innen nézlek! – kiáltotta lemondóan.

 - Beszari! – szóltam vissza, mire eltátotta a száját, végül ő is elrugaszkodott, majd felröppent a levegőbe. Nagyon ingatag módon jutott el hozzám, de csak megállt előttem, és elmosolyodott.

 - Mit is mondtál? – érdeklődött markánsan, de láttam, hogy szárnyai egyre kisebbeket csaptak. – Nem hallottam, olyan nagy volt a hangzavar.

 - Le fogsz esni – mondtam ki, de mire befejeztem a mondatot már rég megindult a föld felé. Nagy puffanással zuhant a talajra. Lereppentem mellé, majd leguggoltam, de fancsali képe láttára egyből elkapott a nevetés.

 - Áú! – szisszent fel, majd egy pillanat alatt teljesen átváltozott, és felegyenesedett. – Mondtam, hogy utálom ezt az egészet. - Megrázta a tollait, majd rám szegezte tekintetét. – De te már egész ügyes vagy!

 - Köszi! – vágtam rá habozás nélkül. – Na, gyere, próbáljuk meg még egyszer!

 - Muszáj?

 - Igen! – feleltem, majd összekulcsoltam kezünket. – Mehetünk?

 - Ja – morogta, majd lendületet vettünk és felsuhantunk a magasba. Nagyjából tíz méterre lehettünk a földtől, amikor összeakadtak a szárnyaink. Nathan magához rántott, két karját körém fonta a levegőben, így az ő háta koppant egy óriásit a talajon. – A rohadt életbe!

 - Jól vagy? – aggódva másztam le róla, majd térdeltem mellé. – Vigyelek kórházba?

 - Igen! – vágta rá, majd elvigyorodott. – Szükségem lenne egy pszichológusra!

 - Ugyan már – pacskoltam meg a mellkasát. – Semmire sem jók azok. Jártam pszichológushoz pár évig, képzeld.

Nathan felült, majd megmozgatta hátát.

 - És mire jutottatok? Teljesen bolond vagy, vagy még van kiút az örök tébolyból? – Felkacagtam kérdésre, majd megfogtam kezét, hogy felhúzzam.

 - Semmire – heherésztem vidáman. – Diliházban lenne a helyem.

 - Lassan nekem is! – kontrázott rá, mire újfent felkuncogtam, utána ránéztem.

 - Kövess ha tudsz! – Ezzel kilőttem a magasba, és csak repültem. Felszálltam a palota fölé, majd a legmagasabb pontján megkapaszkodtam a tetőben. Nathan lassan, de biztosan jött utánam. Leszállt mellém, majd megkapaszkodott ő is. Visszaváltozott emberi formájába, csak a szárnyát hagyta kinyitva.

Még ilyen magasról sem lehetett messzebbre látni, mint a földről. Csak és kizárólag kietlen puszták hullámoztak a távolban. A vörös porszemek átjárták a környezetet. Minden olyan homályos volt a messzeségben.

 - Hol vannak, akik pokolra jutottak? – vetettem fel bátortalanul.

 - Messzebb, nyugatra – mutatott oda. – Talán egyszer megmutatom, de nem túl kellemes látvány.

 - Annyira nem is érdekel, azt hiszem – feleltem vállat rántva.

 - Jobb is – mondta Nathan semlegesen, majd elkapta a kezem, és magához húzott. Elmosolyodtam, ahogy ajkát az enyémhez nyomta.

Őt csókolni mindig boldogsággal töltött el. Megkapaszkodtam a vállába, majd végighúztam ujjam a mellkasán. Amikor elhúzódtam összevonta szemöldökét, majd képességével húzott vissza magához. Nem fájt, olyan furcsa érzés volt, ahogy gyengéden megemelt. Ismét átkarolta a derekam, majd szárnyával lágyan végigsimított az enyémen. Az érzés ismeretlen volt, mégis melegség áradt szét bennem tőle. Mintha az arcomon simított volna végig.

 - Egy dolgot elfelejtettem megkérdezni itt a nagy drámák közepette – jutott eszembe, és hoztam fel egyből a képességével kapcsolatos kérdéseim.

 - Mégpedig? – kérdezett vissza várakozva.

 - Mutasd, mit tudsz! – kértem számon. – Azt láttam már, hogy embereket emelgetsz a gondolataiddal, és fejeket tépsz, meg gyújtogatsz, de ezen kívül mi van még?

 - Mintha ez nem lenne elég – vigyorgott rám. – Mit szeretnél látni?

 - Mindent!

 - Azért annyira még nem sikerült kitapasztalnom ezeket a dolgokat. Az biztos, hogy embereket és tárgyakat képes vagyok felemelni – magyarázta, majd vigyázva a magasba emelt a gondolataival annyira, hogy egymagasak legyünk. A vállára tettem a kezem, és elmosolyodtam. – Szerintem ehhez hozzá tartozik az, hogy le tudom fogni őket, és akár elválasztani a végtagjaikat a helyükről. Ha nem haragszol, akkor ezt nem mutatnám be rajtad, ahhoz túlságosan szeretlek – nyúlt arcomhoz. – A tűz... meg. Nem tudom igazából – ráncolta szemöldökét, majd leeresztett a lábamra, és kicsit hátrébb tolt magától. Megemelte jobb kezét, majd hagyta, hogy tenyerébe lángok gyulladjanak. – Oké, ez eléggé éget – oltotta el egyből, majd megrázta a kezét. – Ez hülyeség volt.

Kinevettem.

 - Ennyi? – grimaszoltam. – Nem vagy túl menő.

 - Szerintem képes vagyok portált nyitni anélkül is, hogy lehajoljak hozzá – tette hozzá, majd lehunyta szemét, és a következő percben megjelent alatta a vörös csóva, és elnyelte. Egy percen belül egy másikon visszatért, majd vállat rántott. – Úgy tűnik, igen.

 - Nagyon ügyes vagy – dicsértem. – De komolyan ennyi? Azt hittem, van még valami, amit nem említettél.

 - Nincs – mosolygott rám. – Ezekkel is elég nehéz megbirkózni. Nem könnyű kontrollálni.

- Hogy érted?