Beginning of the end I. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱 - RÉGI VÁLTOZAT (FOLYTATÁSSAL)

12. Morgan (Part 1)

Morgan először engem vett szemügyre, végül tekintete Nathanielre vándorolt. Egy vigyor ült ki az arcára, aztán felvonta a szemöldökét.

– Veled még nem találkoztam, Csillagszemű!

– Morgan! – visítottam szégyenkezve, habár nem lepődtem meg a közvetlen megnyilvánulásán.

Általában, ami a szívén, az a száját. Igazi szabad szellemű csaj, aki – ha kell, ha nem –, mindig megmondja a tutit. Pont ezért vagyunk barátnők, mert teljesen különbözik a személyiségünk. Én az örök visszahúzódó, de hirtelen haragú, míg ő a laza, nagyszájú. Neki sosem volt szüksége plusz löketre egy beszélgetésben, leginkább ő a fő kezdeményező ezen alkalmakkor.

– Helló! – nyújtotta kezét Nathan Morgan felé, aki természetesen nem habozott, egyből elkapta, és megrázta. – Nathan vagyok!

– Morgan! Mondjuk szerintem ezt már tudod! – vigyorgott, mint egy együgyű. Mindig akkor reagált így, amikor tetszett neki egy srác. Még a gondolattól is rosszul voltam, mi vár rám, ha kettesben maradunk. – Gyertek be!

Sebtében beléptünk az óriási épületbe, hátunk mögött az ajtó egy lágy kattanással záródott be.

Morgan a nappaliba vezetett minket a széles, fehér folyosón át, ami előszobaként is funkcionált. A helyiségbe érve, Nathan lecsüccsent a fél szobát elfoglaló, krémszínű bőrkanapéra, míg én az amerikai konyhában ragadtam, és onnan kémleltem a változatlan belteret.

Már megint arra jutottam, a konyha még mindig túl modern az én ízlésemhez képest. Mindenféle felesleges elektronikai berendezéssel szerelték fel az egyébként egyszerűnek látszó, világosbarna konyhabútort. Sosem értettem, mi értelme egy elektromos szekrényajtónak vagy hangvezérléssel működő, szenzoros csapnak. Az egyetlen értékelhető benne a kétajtós hűtőszekrény, ami halványszürkében álldogált a mosogatógép mellett.

A szintúgy barna pulton – ami elválasztotta a konyhát a nappalitól –, több fajta gyümölcs várakozott a sorsára egy díszes kosárkában. A társalgóban egy akkora tévé helyezkedett, ami elfoglalta majdnem az egész falat. Alatta különféle játékkonzolok és hangfalak gyülekeztek.

A televízióval szembe rakták le a bőrkanapét, elé egy bolyhos, zebramintás szőnyeget, rá pedig egy átlátszó tetejű, antiknak vélhető dohányzóasztalt. Felette egy delfint formázó csillár lógott. A falakon furcsa festmények különböző állatokról és néhány kép, melyet Morgan apja készített lányáról. A sarokban egy futópad terpeszkedett, rendületlenül várva, hogy végre-valahára használatba vegye valaki. Morgan nem szerette, ez biztos.

Miután rájöttem, hogy lényegében az elmúlt pár hét alatt egy fűszálat sem tettek arrébb, elöntött a megnyugvás. Jó érzésnek bizonyult egy olyan helyen lenni, ahol tárt karokkal fogadtak és nem akartak az életemre törni.

– Kérsz valamit inni? – Morgan Nathan előtt téblábolt, mint egy tyúkanyó a csibéi körül.

– Egy pohár víz jólesne – felelte neki, majd hátrahajtotta a nyakát az ülőgarnitúra háttámlájának tetejére, hogy egyenesen rám nézzen, míg a barátnőm futólépésben igyekezett a konyhába. Egy bíztató mosolyt küldött felém, amit viszonoztam. Főleg azután, ahogy a kocsiban viselkedtem.

Morgan Nathaniel kezébe adta a poharat, utána rögvest rám sandított.

– Nem gond, ha egy kicsit elrabolom Lunát? – intézte mondandóját Nathan felé, de közben végig az én reakcióm figyelte.

Tudtam, különösen érdekelhette, mi folyik itt pontosan, hisz' az utolsó információja az volt velem kapcsolatban, hogy Colonie-ba költöztem. Most pedig itt toporogtam a házukban.