Beginning of the end I. - 𝔅𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱 - RÉGI VÁLTOZAT (FOLYTATÁSSAL)

4. Démon

– Eleanor! Két másodperc alatt kelj fel! – Jayce sürgető hangja hasított bele fáradt elmémbe. – El fogunk késni! Luna!

Az arcom a lepedőbe fúrtam, míg a rózsaszín kispárnám a fülemre szorítottam. Nem akartam elhinni, hogy ennyire hamar eljött a reggel, és részt kell vennem egy újabb kimagasló napon a kedvenc gimnáziumomban. Elkéstünk, már nem mindegy? Akár ki is hagyhatnánk egy napot.

Az éjszakai izgalmak után nehezen jött álom a szememre. Hosszan elmélkedtem Josh tapintatlan szavain, és rettegtem, hogy ma újra találkoznom kell vele. Nagy valószínűséggel nem fogadna szívélyesen, hiszen lényegében miattam küldték haza az első napon. Emellett pedig anya látógatója is kellően megmozgatta a gondolataim, ugyanis bármennyire próbáltam összerakni a képet, nem jutottam egyről a kettőre. Gyanúsnak bizonyult az egész, és szinte a sejtjeimben éreztem, valami nincs rendben vele.

Egy hangosabb, hisztis nyögéssel igyekeztem a bátyám tudtára hozni, hogy én bizony az elkövetkezendő tíz percben nem terveztem kikászálódni innen. Annyira puha és meleg minden. Miért nem maradhatok még egy kicsit?

– Luna! Itt fogunk hagyni! – Az ajtóm emberfeletti sebességgel csapódhatott ki, hiszen nagyot koppant a falon a kilincs. A következő minutumban eltűnt rólam a takaróm. – Eleanor! Megkérhetlek, hogy felkelj?

Kínomban a hátamra gördültem. Hunyorogva, álmosan pislogtam Jayce felé, aki türelmetlenül hajolt felém, de nem foglalkoztam vele. Visszacsuktam a szemem, és fáradtan felsóhajtottam. Sejtettem, hogy nem fogja annyiban hagyni, de reméltem, még két percet kaphatok, míg összeszedem magam.

– Jayce? – Odalentről egy aggódó férfihang csendült fel. – Azt hiszem, van itt egy kis gond...

Az érdektelenségem egy tizedmásodperc leforgása alatt vált köddé, és fordult át rémült izgatottságba. Nathaniel megint itt van.

Úgy ültem fel, mintha puskából lőttek volna ki, a szemhéjam felpattant, és idegesen körbenéztem. A gyomrom szinte felfordult, ahogy magamhoz térem. Éhes lennék?

– Mi? – kérdeztem szarkasztikusan, hátha palástolhatom az idegességem. – Mi lehet nagyobb gond annál, hogy az új lány elkésik a második napján, és még csak egy kicsit sem érdekli? – érdeklődtem cinikusan, mire Jayce rosszallóan az égnek emelte zöld íriszét.

– Megnézem, miről beszél Nath! – indult meg a kijárat felé, azonban a küszöbön megtorpant, és hetykén felém fordult. – Javaslom, legyél kész, mire leérek!

– Jól van – mormoltam kedvszegetten. – Sietek!

Jayce kérésének eleget téve, igyekeztem gyorsan elkészülni. Felkaptam a legelső halvány rózsaszín blúzt, amit a kupac tetején találtam a gardróbban, hozzá egy szimpla farmert, majd megfésülködtem.

Felvettem a cipőmet és a hátizsákomat, majd leszaladtam a lépcsőn.

A fiúkra a konyhában találtam rá. Háttal nekem, elmélyülten tanácskoztak arról a bizonyos problémáról, amely állítólag az imént felmerült. Valamiről erősen susmorogtak, azonban idáig nem hallatszott el, csak a pusmogás lehetett kivenni.

Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy hallották, amikor bejöttem, de direkt nem vettek róla tudomást. Egy cseppet zavart a tény, miszerint kimaradtam ebből a titkos társalgásból, ami annyira mélynek tűnt, mintha egy fontos tervet szőnének.

Úgy döntöttem, ha senkit sem érdekel a késés, hát engem sem fog. Úgy látszik, befejeztük az idővel való versengést, és vállaljuk a tanítás utáni büntetést.

Nem gond, végül is szeretem a szabadidőmet iskolai tevékenységekkel tölteni. Ez éltet!

– Azt hittem, sietünk – vetettem oda gúnyos hangnemben.