like stars ~ jikook |✔

01 - csak élj

szombat volt, szombat éjjel, amolyan cigarettafüst ízű.

az öröknek tűnő betonfalak között félig aludt a város, s csak néhány fiatal hangos hahotázása hallatszott, ahogy közeledtek a helyi szórakozóhely felé.

park jimin is köztük volt, az a kicsit félénk, de nagyon kedves srác, aki bájos mosolyával mindenkit képes volt levenni a lábáról.

igen, ő volt az, aki egykor még a szerelmet hajkurászta, álmodozott, történeteket írt, romantikusokat...

eszményítette azt a láthatatlan érzelmet, amelyet szerelemnek hívnak, ódákat írt hozzá, később elégikus verseket, s most...most már semmit.

ha mélyen a szemébe nézett volna az ember ennek a szelíd fiúnak, talán megpillantja azt az összetört vágyálmot, amely kicsiny szívét megsebezte, s azóta már nem hitt a nagy szavakban.

összetépte a bugyuta verseket...

talán ő más volt, úgy érezte más volt.

mindenki szeretett már valaha az ő korában, s mindenkit szeretett már valaki az ő korában.

fiatal volt, érezni akart, új érzéseket gyűjteni, tapasztalni, de egyszerűen, őt mindez elkerülte.

mintha megfosztották volna a hőn áhított érzéstől.

talán a személyével volt a baj, vagy azzal, hogy sosem talált senkit megfelelőnek, s őt sem találta senki sem annak.

a helyes önértékelés teljes hiánya ejtette végtelenül nagy hibába.

végül, elege lett.

elég volt.

nem akart többé irigykedni, nem is akart senkit szeretni.

gyűlölni kezdte azt a nevetséges ideát, a csalfa tévképzetet, a szánalmas romantikus történeteket.

s akkor lett minden fekete-fehér.

a világ tiszta, s így volt jó.

így kellett lennie.

az az este is így indult, feketén és fehéren.

a lelke szabad volt, ifjú.

s már nem keresett senkit a bulizó tömegben.

nem hitt a szerelemben.

egyetlen egy dolog volt fontos, egyetlen gondolat, ami a mámoros fejében ragadt.

csak élj!

élj, mintha egyetlen éjszaka lenne a világ, s érezd, ahogy tovaszáll.