Álomfogók

Origo

I heard from God today and she sounded just like me

What have I done and who have I become

I saw the devil today and he looked a lot like me

I looked away, I turned away"

Five Finger Death Punch –Wrong Side of Heaven

Origo

Egymáshoz sodródtak, mint a szétmállott újságpapír cafatjaiés az eldobott cigaretta csikk, melyeket összefújt a viharos szél, jelenlétük egymásba ért, összefolyt és elkeveredett valahol az ismert és ismeretlen határán. Mindketten beszívták a másikét, ízlelgették apró részleteit. A fénytelen éterben látták és nézték egymást, az Egyik a Másik testét behálózó sebekből serkenő vért és az arcán mindhárom szeméből lassan lecsorgó könnyeket, és nyelvén érezte azok fémes és sós ízét, mind a tíz ujjának végén a meleg nedvességet, és a Másikat mardosó égető fájdalom lobbant fel benne, pulzálva kezdte fűteni egész lényét. Másik meg azt, ahogy Egyik enyhén oldalra dönti a fejét, meg azt, ahogy rávillantja fogsorát. Kecses, szálegyenes tartását, a felszegett állát, a végtagjain pattanásig feszült izmokat meg a három vörösen izzó íriszében egyszerre lobbanó, heves vágy tűzét és a méltóságteljes büszkeséget. Érezte, ahogy a belőle fakadó és körülötte vibráló elektromos vihar tornádóként rántja magához, hatalmasságának láthatatlan árnya súlyos, vaskos lepelként borult rá, kíméletlenül nyomta mindkét vállát, és térdre rogyott alatta, és esdeklően a kezét nyújtotta. Egyik mohón ragadta meg a csuklóját, magához rántotta és saját testéhez szorította. Ajkát vértől csatakos, csupasz bőréhez érintette, lassan nyalta le róla a langyos, sűrű nedvet, kapkodva nyelte, akár a csecsemő az anyatejet. Aztán ujjai végigfutottak a karján, oldalán, arcán és mellén, mindenhol kitapintotta Másik lázas reszketését, érintésén keresztül Másik lázas reszketése áthullámzott rá, kellemesen bizsergette. Végül megállapodott egy ponton, találomra választotta a nyílt sebet, amibe belenyúlt. Mélyen belefúrt, forogva vájkált benne, mire Másik görcsösen, hátravetette a fejét, mindhárom szeme kifordult, vak fehérséggel bámult fel az éter végtelenségébe. Szája tágra nyílt, mire Egyik megragadta a tarkóját, magához rántotta, ajkát Másik ajkára tapasztotta, hogy benyakalja a torkából gennyesen fakadó rekedtes, hörgő sikolyát. Kövér kortyokban szaporán nyelte, keze lecsúszott Másik tarkójáról, hosszú, karomszerű körmei mélyen a sebes hátába vájtak, úgy szorította magához. Másik reszketeg kézzel karolta át, bőrtelen ujjbegyekkel, felsértett tenyerekkel kapaszkodott belé. Egymásba borultak, testeik összeforrtak egyetlen torzóvá: eggyé váltak.

***

Fénylő árnyak, a föld szülöttei felett szikráztak, akár a csillagok. Messze,odafent már-már elérhetetlennek tűntek, mintha nem is lettek volna részesei a világnak, hisz a sivatag száraz homokjából, vagy a bozótos rothadó avarjából feltekintve rájuk, csak apró fénypontoknak tűntek, rejtve maradt hatalmas, vadul lobogó valójuk. De a jelenlétük ott kísértett a sűrű erdők fái között és a pusztaságok végeláthatatlan terein, ott volt mindenhol, felszabdalta a vidékeket: a szelek voltak a hírnökeik, és töményen töltötte meg az álló levegőt a vizeletük csípős szaga.

Egekbe törő sziklaormokról néztek le a földben erekként futó folyókra és patakokra, melyek féltve őrzött forrásainál ittak, és kristálytiszta vizükbensaját, finom részletességgel kirajzolódó tükörképükben gyönyörködtek. A zöld lombkoronákra és gazdagon burjánzó bokrokra, melyek magvaikat lágy, lédús húsba burkoló termései a magasból nem látszottak, és a zsenge füvet legelő, porban vágtázó patás csordákat, a nagy eleven hústömegeket, akiknek feszült, folyton figyelő szempárját elnyelte a távolság. A magasból pásztázták a birodalmukat, némelyikük határa a horizont mögé veszett, elégedetten szemlélték a tulajdonukat, melyből, jól tudták, szabadon szakíthatják ki a javakat. Tekintélyes szolgáik körében, sziklabarlangok védelmében, azok tágas termeiben lakmároztak belőlük, melyek vastag falai kizárták a fülledt meleget, a nap perzselő sugarait, a jegesen verő esőt és a kemény hideget. Így éltek az állatok királyai, a leghatalmasabbak, a legnagyobb falkavezér, a büszke farkas, akinek őse a múltban messzi, ismeretlen vidékekre vezette az övéit, ahol a lakatlan és a lakatlanná tett földeket a kölykeikkel benépesítették, bekebelezték, birtokba vették. Birodalma terebélyes volt, akár a bohém leopárd hasonlóan duzzasztott, fényűző királysága, és erős, akár a nemrég felserdült (kis)tigris és csíkos, izmoktól duzzadó népe. Meg ott volt a lomha, nehézkes, de termetes medve, szintén megannyi földdel, és még a legnagyobbak közé kapaszkodott fel a félvér macskaféle, akiről azt beszélték erdők, puszták, hegyvidékek és sivatagokszerte, hogy egy néma karakál és egy letört fogú, kitépett farkú, félszemű vadmacska egyetlen gyermeke volt, aki egy márciusi hűvös éjjelen, rideg nász merevségében fogant, és egy sápatag, sárgás és egy fakó,zöldes-barnás írisszel látta meg a napvilágot a júniusi, lagymatag fülledtségében. Már első lépését is sántán tette meg, azzal a bizonytalan bicegéssel, mellyel később örökségeként összekovácsolt birodalmát járta. Ingatagon egyensúlyozott alattvalói felett, alig nagyobb biztossággal, mint az oroszlánok vén királya, aki ha üvöltésre nyitotta fogatlan száját, torkából rég nem tört elő zengő, mély és tiszteletet parancsoló hang: szava alig jutott túl saját udvartartása határán. Nem jutott messzire és súlytalanul, jelentéktelenül keringett méretes birodalmának tartományaiban, népe körében, akik elé rogyadozó térdekkel állt ki beszédet tartani, és szomorú, száraz szemekkel szemlélte a temérdek mohón csillogó tekintetet a tömegben. Azt, ami megvillant más királyok, kisebb és nagyobb hatalmasságok lelkének tükrében is, azt, amiért néhányan már a mancsukat nyújtották az árnyas háttérben. A régi idők ragyogó pompája áradt az udvarából, de élete lángja már alig pislákolt: aki elég közel került hozzá, megláthatta az ürességet, a szemfényvesztést, a haldokló csillagot a múlt fénye mögött. Betegesen tengette napjait, élet és halál határvonalán botladozott fáradtan, megtépázottan, és egy hűvös éjjelen, mikor a testét magas láz rázta, átsodródott az ismeretlen oldalra. Hörgő lélegzése kivehetetlen nesszé halkult, mozdulatlanul hevert fenséges fekhelyén messzire meredve, és amikor váratlanul visszaküzdötte magát, az állatok királyai, a másik négy leghatalmasabb és a sok kisebb uralkodó, a méltóságteljes ragadozók, a tekintélyes fenevadak súlyos, követelőző, egymásba kavarodó kérdések áradatát zúdították rá. Azonban hevesen előtörő szavaik a torkukon akadtak, mikor a félvér vadmacska kérdése elhangzott.

- Ott voltak? – bicegett előre az öreg oroszlánhoz, és az elnémult tömeg ösztönösen utat engedett neki. – Láttad odaát a démonokat? – kérdezte a beteg királyt az erdők, mezők, hegyvidékek és sivatagok legsötétebb legendáinak lényeiről.

A démonokról, melyekről egyes állatok úgy tartották, lelkeket falnak, így hosszabbítják meg a létezésüket és növelik még jobban erejüket, mások meg azt, hogy alakváltóként mágikusan mézédes szavakkal csalják csapdába áldozataikat, hogy rabszolgáikká tegyék őket, és minden egyes napnyugta után a vérüket szívhassák hegyes szemfogukkal, és néhányan azt is terjesztették, hogy azért is, hogy a beteges vágyaikat kiélhessék rajtuk. Voltak, akik szerint a sűrű erdők árnyai alatt rejtőztek, mások szerint mély földalatti üregekben húzták meg magukat, és egyesek úgy hitték, egy másik világ urai, és a testekből távozó lelkekre vadásznak, néhány csoportosulás azt hirdette, hogy ha követik a tanaikat, a lelküket nem érheti baj, védve lesz, más szekták szerint az erős lelkek kerülhetik csak el, hogy az áldozatukká váljanak.

- A szörnyetegek, a démonok, azok az ördögfajzatok nem voltak ott - préselte ki a szavakat száraz, kivénhedt ajkai közül. –Csak én voltam ott belefordulva a hideg ürességbe.

- De akkor hol vannak a démonok? – motyogta a félvér vadmacska, és elvékonyodott hangja alig észrevehetően megremegett a hatalmas terem csendjében.

A vén oroszlán elfordult tőle, be a fal felé, el a hozzá hasonlóktól, a méltóságos állatoktól és a tekintélyes szolgáiktól, a tömeg lassan oszladozni kezdett, és foszladozó testén fojtott félelem hullámzott végig, ott rezonált benne, a sejtjeiben, amíg azok erőszakkal le nem lökték a felszínről, és mélyre nem temették. A nap vérbe borulva bukott alá a horizonton a hazatérő uralkodók és kíséretük mögött, és az idő elkezdte csócsálni az oroszlánok királyának termében történtek emlékét. Az állatok királyai úgy éltek tovább, ahogy azelőtt, egymás mellett, egyedül vagy együtt mulatozva a sziklabarlangjaik tágas termében, ahol lakmározások hangos csámcsogása és öblös nevetéseik visszhangja nyomta el a hajbókoló szolgák alázatos szavait, sürgölődő lépteik zaját. És azt, ahogy alig hallhatóan, mégis határozottan a háttérben acélos akaratok, érces érdekek sercegve feszültek egymásnak, mígnem az egyik ünnepélyes fogadáson királyi vér folyt, és a feszültség lángoló és szikrázó, gyilkos, elektromos viharrá robbant. Az állatok királyai, szemfogukat felvillantva vicsorogtak, hatalmas álmaikba veszve, meggyőződésüktől fűtve hívták ki a velük szembenálló uralkodókat, és velük együtt a tekintélyes és egyszerű szolgáikat, akik birodalmak szertekülönféle ragadozók és fenevadak voltak, de lélekben mindannyian farkasnak születtek. A vihar különös kábulatában a királyok és a tömegek álma összeforrt, az állati népek, erdők és mezők, sivatagok és sziklás hegyvidékek szerte vérre szomjazott, képzeletükördögeiére, és végül a hatalmasok vezénylete alatt megindultak, hogy egymásét ontsák...

Tetszik a content? Dw ez a sztori nem marad félkészen, mert már totálisan végigírtam, szóval minden kedden és szombaton fixen jönnek a frissek. ;) De amúgy ha tutira nem akarsz lemaradni semmiről, dobj egy follow-t itt Wattyn, vagy Instán vagy a Féjszbúkon, mert mindhárom platformon nyomatom a promot meg az infózást ezerrel.

Insta: https://www.instagram.com/supraroxie_official/

Féjszbúk: https://www.facebook.com/profile.php?id=100090343255569

Sidenote: ha pedig úgy érzitek, kajak real next level művészetet olvastatok itt, dobjatok egy csillagot a fejezetekre. ;)