Álomfogók

Capitulum Quartum

"Are we alive or just breathing?" Killswitch Engage–Just Barely Breathing

***

Bágyadtan, a sokktól tompán hajtott be az utcai világítás sárga fényeiben úszó, szűk lakótelepi utcába. Noha ő maga vezetett idáig, mégis most meglepetten eszmélt fel, mikor az agya realizálta, hogy elérte az úti célt, melyet az odabent dúló káosz árnyékában a tudatalattija csendes kötelességtudatból eredően kijelölt számára. Oldalra kapta tekintetét, a sötét kapualjak feletti piszkosfehér táblákon a házszámokat fürkészte, majd mikor meglátta a harminckilencest, besorolt az egyik üres, útszélre festett parkolóba. Slusszkulcs fordult kattanva a keze alatt a zárban, és az alapjáraton morgó motor is megadóan elhallgatott, hogy teljes egészében teret engedjen a belső teret már az egész út alatt átható csendnek, melynek egyeduralkodását most mindössze kintről tompán beszűrődő távoli zörejek zavarták meg.

- Köszönöm – szólalt meg halkan mellette Niki, és kicsatolta a biztonsági övét.

- Várj – szólt oda neki Kevin, mire a lány felé fordult, de nem szólt semmit, csak várakozóan nézett vissza rá.

A srác érezte, hogy mondani kell neki valamit, valami életbevágóan fontosat, de az elméjét felperzselte és romokba döntötte az este és annak minden belső harca, lelki vihara. A kiégett földet borító megtört töredékek és törmelékek közt zavarodottan bolyongó szavak képtelenek voltak egymásra találni, hogy megalkothassák azt az egyszerű mondatot, amely most a leginkább előpróbált törni a torkából.

A lány végül nem várt tovább, tekintete a kilincsre vetült, ujjai ráfonódtak. Műanyag kattant, az éjszaka kellemes hűvöse libbent be a fülledt utastérbe, és Kevin fáradtan, de mögötte egyre növekvő kétségbeeséssel figyelte, ahogy Niki kilép a sárgás lámpafényben úszó utcára és csattanva löki be maga mögött az ajtót.

Kevinben ebben a pillanatban magára talált valami, ő is kipattant a kocsiból, és a harminckilences paneltömb felé tartó lány után sietett.

- Niki – kiáltott utána –, az a valami veszélyes lehet, talán nem kéne...

A lány megtorpant, és lassan visszafordult, de most sem szólt semmit, a srác azonban töretlenül folytatta:

- Az lehet – állította le egy egyetértő, de határozott bólintással a lány –, de én nem hagyhatom csak így ott Olivért. Haldoklik, de még lehet esélye, ha...

- Haldoklik? – bukott ki a kérdés Kevinből. – Szerinted az a valami már...?

- Nem – szakította félbe gyorsan és határozottan a lány, azonban a hangja halkan csengett, és csendes szomorúságtól volt súlyos –, nem úgy – hajtotta le lassan a fejét, miközben ujjai a nyakában függő furcsa, hurokban végződő keresztet formázó medálra fonódtak.

- Élet és halál... túl sok árnyalatuk van. Túl sok, hogy könnyen észre se lehessen őket venni és különválasztani egymástól. Egyszerűbb csak egy a vonalra nézni a monitoron, mozdulatlan egyenesen vagy ritmikusan váltakozva kilengő, könnyebb belesűríteni egyetlen kérdésbe: lélegzik vagy sem? De ez nem minden, ahogy a száraz torkot és földet megnedvesítő víz, a testedbe tömött kalóriák meg vitaminok sem - hirtelen torpant meg, majd elszakította a tekintetét a nyakában függő medálról, és lassan Kevinre emelte, de amikor a srác belenézett a messzire révedő szempárba, biztos volt benne, hogy a lány mostnemőt és a sárgás lámpafénybe borult lakótelepi kis utcát látja maga előtt. – A legtöbben részleges színvaksággal járnak a világban – folytatta Niki -, képtelenek felismerni az élet minden árnyalatát, és így nem láthatják a teljes valóját. Pedig olyan sokféle színben pompázik, olyan komplex, de éppen ezért annyira nehéz megérteni. Egyszerre jelent mindent és semmit, de senkinek sem lehet bármi. Megannyi alakban jelenhet meg, mindenkinek kicsit másban, de ha valaki rátalál a sajátjára, minden kétséget kizáróan érezni fogja. És ha egyszer képes leszel arra, hogy megértsd a teljes egészét, akkor mindenhol érezni fogod a jelenlétét és a hiányát...