Álomfogók

ogirO

"Can't deny, it's in myhead

A world in flames, the blood we shed"

Within Temptation - Mad World

ogirO

Ott volt, az ismerten, a tapinthatón, a megszokott formákból összeállón túl, melyből már kicsúszott vad szabadesésben, a feketeségben, melybe burkolta magát, mikor lehunyta a szemét. Túl a saját szunnyadó gondolatain és érzésein, melyek alakot öltöttek,és életre keltek a fejében a pillanatban, mikor magába zárkózott, és melyeken a saját tudatával, tudatos akaratával gázolt át a szilárd meggyőződéssel, hogy megtalálja. Tisztán látta maga előtt, mit kell keresnie, hiába volt elképzelhetetlen, meg- és felfoghatatlan, mégis pontosan tudta, mi az, miért nyúl tapogatózva, mert tudta, hogy ott van. Alig pár éjjel ezelőtt már kilépett oda, bele, ezért szinte azonnal a kezébe akadt. Megragadta, és felrántotta a sebet, amelyet ő maga hagyott hátra, és hezitálás nélkül fejest ugrott bele. Belemerült, hagyta, hogy ellepje, mert az is tudta, hogy csak így juthat keresztül rajta. Töményen kavargott körülötte a tartalma, és beitta magát a lényébe, miközben a sűrű közegben vánszorgott előre.

Idegen emlékek súlya nehezedett rá, és nyomta, miközben egy lehetséges jövőkép mardosta, és fojtogatta, amiben összeroppant, melyet olyan görcsösen tartott parancsra és saját akaratából, hogy megóvja azokat, akiknek a sorsát pengetve rángatta. Úgy alakult, hogy a tomboló viharban köré fonódtak, látta az ezer meg ezer hajszálvékony fonalat, melyek körülötte futottak, és egy rossz mozdulatra bármelyik pillanatban elszakadhatott valamelyikük. És a rettegés vad lázként rázta, hogy így lesz, hogy sorra pattannak majd el, mint a testeket behálózó lüktető erek, és hogy velük együtt ő is elakad, és elbukik abban, amire még sok-sok évvel ezelőtt felesküdött. Kétségbeesetten kereste a kiutat a sárgás fényben, az íróasztala mögött ülve, egyedül a félhomályban kerülgette incselkedve a lehetőséget, amely a jelentésből eredt, amiben ott álltak határozottan és rendezetten a száraz tények: azok odaát, túl a senki földjén védtelenek lennének, ha megtenné. Kifacsarhatná azok életét az övéiért cserébe, ha elég jól leplezné, esélyük sem lenne, környékezték a gondolatok, miközben remegő kézzel a kimeneteleket és az életeket a mérlegre helyezte. Alig bírt ránézni, mégis muszáj volt, kényszerítette magát, és ahogy a percek, órák és napok peregtek, annak nyelve kényszeredetten nyekkenve elbillent.

Beljebb úszott, mélyebbre hatolt, ahol már hallotta, ahogy kimondja az ítéletet más díszes egyenruhát viselők között valahol, egy zárt és rendezett teremben, messze attól a helytől, ahol majd végrehajtják. Majd azt, ahogy már másként és másokkal együtt a palackok mögül, biztonságos távolságból szemlélik, ahogy a szisszenve kiszabaduló gáz felhővé duzzad, és beborítja, felemészti a nyári zöldellő fákat és bokrokat, aztán meg azt, hogy arról ír a naplójába, hogyan hullottak le a rozsdaszínű, elszáradt levelek az ágakról és a gallyakról,szürkészöldfüstködben, miközben izzadt a tenyere, és még az emlék hatására is hevesebben vert a szíve. És látta a másik felhőket is, melyeket később a mereven meghúzott vonalon fújtak ki: már felé tartottak, és egészen közel voltak: függönyként takarták el előle a láthatárt. Mindössze néhány lépésre gomolyogtak tőle, sűrű tömegben úsztak felé a szélben, és abban a pillanatban egyszerre bámult bele remegő térdekkel, bénultan, megtorpant elmével állva,megpördült és rohant szigorúan, görcsösen előreszegezett tekintettel. Egyszerre botlott meg, és zuhant vissza az árok alján lappangó mocsokba, és futott feszült izmokkal, a levegőt kapkodta, míg a levegőbe kevert csípős, átható szagot árasztó füstszerű massza utol nem érte, be nem kebelezte, magába nem burkolta. Ahol érte, lángra lobbanta a bőrét, a szemét marta, miközben egyszerre tántorgott köhögve a szürkészöld füstködben, térdelve hörgött segítségért, vagy kuporgott összeszorított szemekkel könnyezve lent a sárban, és könyörgött, hogy csak érjen véget az égető fájdalom, ami felszántotta, és lehántotta a bőrét, felgyújtotta a tüdejét, és kimarta a szeméből a világot. A világot, aminek a képei a megrohanták és ellepték, akár a levegőbe kevert felhő vagy a kín, amelyet az magával hozott, és egymásba csúsztak. Egymásba folytak bennük az ölelő kezek, az aggódó vagy a csillogó tekintetek, a titkos érintések, a kapualjak alatt lopott csókok, a séták a gázlámpák sárgás fényében, a gőzölgő fazék az egyszerű étkező asztalon a szerény konyhában, melyért fél tucat kéz nyúlt, az ezüst nyakék a sima fehér bőrön nyugodva a díszes táncteremben, a boldogan csaholó, felé rohanó juhászkutyapár a tágas és árnyas udvaron, az asztalon csattanó korsók zaja, a torkokból előtörő nevetésekkel együtt, a kínos hallgatások, a bizalmasan a fülébe suttogott szavak. A szavak, melyek annyiszor elhagyták az ajkait, de tudta, többé nem mondhatja ki őket, a szavak, melyek egyszer kicsúsztak a száján, de azt kívánta, bárcsak kitörölhetné őket az idő folyásából, és meg nem történtté tehetné őket, és a szavak, amiket hirtelen el akart mondani oly sok mindenkinek, de bent rekedtek az elárasztott állásokban rekedt fuldokló testekben, a múlt pillanatában, amely kísértve tekeredett köré, hálózta be, zúdult rá minden apró rezzenésével, mozzanatával, érzésével és gondolatával: a teljes súlyával. Ami szorosan rátapadva fojtogatta, és belülről elárasztva marcangolta, kínozta az egész lényét, amely ösztönös kétségbeesésében csak azt kántálta bele a káoszba: elég! Csak azt akarta, hogy véget érjen, hogy kiszakadhasson a tömény fájdalomból, de mégis úszott benne tovább, mert tudta, meg kell tennie, át kell törnie rajta, hogy hazavihesse magával azt, amiért belemerült, amiért idejött. A céljába kapaszkodva lökte előre magát a felszakadt sebben, mely lázasan pulzált, gennyesen égett körülötte, és lüktető fájdalmával megtöltötte őt is.