𝐓𝐮́𝐥 𝐦𝐞́𝐥𝐲𝐞𝐧 [Szünetel]

4. Fejezet - Büszke vagyok rád!

Izgatottan várom, hogy mikor lesz legközelebb olyan, hogy repülhetek Lo'akkal!

Megint úgy keltem, hogy Tsireyáék ébresztgettek. Nem csoda, hisz hajnalban aludtam el. De mindenképp megérte.
Ma megmutatjuk nekik az ilukat. Biztos ügyesek lesznek.
Amint magamhoz tértem Tsireya el is rángatott a parthoz ahol már majdnem mindenki várt.
Neteyamot és Lo'akot leszámítva mindenki ott volt. 2 perc nem telt el és már meg is jött az idősebb a fiatalabbik fiútestvérrel.
Látszott Lo'akon, hogy ő sem aludt valami sokat. Kicsit rosszul is éreztem magam miatta. Azt gondoltam miattam van.
De ezt a gondolatot el is hessegettem a fejemből, mert koncentrálnom kellett.

Idehívtuk magunkhoz az ilukat. Aonung elmondta a tudnivalókat, aztán Tsireya segített Neteyamnak én pedig Lo'aknak.

• Óvatosan kapcsolódj hozzá... - Mondtam neki, majd így is tett. - Érezd a légzését, a szívverését, az erejét.

A fiú figyelmesen hallgatta amiket mondtam.

• Ebbe kapaszkodj. - Utasításomat itt is követte. - Ha majd lemerültök, szorosan fogd! Nagy levegő.. - Lemerültek.

Egy kis ideig bírta, majd lesodorta őt a víz az iluról. Aonung nagyot nevetett amire én és Tsireya szúrós tekintettel néztünk rá. Bár bevallom, én is kuncogtam kicsit. De csak kicsit! A bátyjával is hasonlóan történtek a dolgok. Azzal bíztattuk őket, hogy ez csak az első próbálkozásuk volt és, hogy majd belejönnek.

Azt találtam ki, hogy elviszem Lo'akot egy kis gyakorlásra a zátonyon túlra. Vinni fogunk magunkkal néhány kagylóhéjat, amit majd a mély vízbe dobok és fel kell hoznia azt. Ezzel a légzést és úszást gyakoroljuk.
Mivel elmentek egy kicsit pihenni az iluk után, elmentem megkeresni őt, hogy elmondhassam neki az ötletem. Nem volt nehéz. A maruijuk előtt, a homokban feküdt. Be volt csukva a szeme. Gondolom az elméjét szellőztette.

• Lo'ak! Felkelni! Megyünk gyakorolni! - Rángattam közben a vállát.

• Mi? Hova? Miért? - Kérdezgetett, mint akit most keltettek fel másnapos állapotban.

• Gyakorolni! A zátonyon túlra! És, hogy ilu lovaglást is gyakorolj, neked kell hazavinned az ilun! - Emeltem meg a tétet egy kicsit.

• Hogy mi?? Én?

• Igen! Na gyere már! - Már elnevettem magam, szegény azt se tudja hol van.

Végül sikerült rávennem. Út közben én vezettem az ilut, közben részletesebben beszámoltam neki a teendőinkről. Tetszett neki az ötlet. Megbeszéltük, hogyha jól megy neki akkor ezt lassan bevezetjük mindennapi feladatnak is.
Nem volt olyan hosszú az út. Csak egy baj volt.
A hasamat fogta... a mellemhez kicsit közel...megint az a bizsergető érzés fogott el.
Ahogy hozzám ér az... egekbe repít.

Amint odaértünk egy kisebb sziklás területhez elengedtem az ilut. Hagytam egy kicsit úszkálni.

• Na mehet? - Kérdeztem a fiút.

• Mehet. - Mondta magabiztosan.

A vízbe dobtam a kagylóhéjat. Vártunk egy kicsit, hogy jó mélyre menjen. Eléggé lement, de még nem ért földet. Pont jó volt. Bólintottam a fiúra nézve, ezzel jelezve, hogy lemehet érte.
Le is bukott a víz alá mielőtt vett egy mély levegőt. Föntről néztem, ahogy úszott.
Cuki volt...
Amikor felért a kezében a kagylóval, aranyosan lelkendezett.

• Megvan! Liyanin, megvan! - Látszólag nagyon örült, büszke is voltam rá.
Ahogy kimondta a nevem, a szívem kihagyott egy ütemet.

Még néhányszor bedobtam a kagylóhéjat a vízbe. Egyre gyorsabban hozta fel az említett tárgyat. Aztán áttértünk az ilu lovaglásra.
Mindig mondtam neki, hogy innen oda-vissza menjen az iluval.
Eleinte mindig lesodorta a víz, de aztán egyre inkább belejött. Amikor elértük azt a szintet, hogy egy bizonyos tempóban meg tudott tenni egy kört, akkor gyorsítottunk. Aztán amikor az is ment, akkor növeltük a távolság nagyságát.
Nagyon ügyes volt! Tényleg büszke vagyok rá.

Elérkezett azaz idő, hogy nemsokára eljön a fogyatkozás, szóval vissza kell mennünk.

• Oké, gyerünk Lo'ak! Én vagyok a bajba jutott hercegnő, akit csak egy lovag menthet meg!
- Mondtam drámaian, amin csak nevetgélt. - Óh kérlek, Lo'ak ments meg! - A végén már mindketten szakadtunk a nevetéstől.

• Na! Menjünk! Menni fog! - Mondta magabiztosan, majd ráült az ilura.
Követtem a példáját és mögé ültem. Átkaroltam a hasánál, mindketten nagy levegőt vettünk, majd lemerültünk. Nagyon jól haladtunk. Kb. mindig akkor ugrottunk ki a vízből amikor már nekem kellett a levegő.
Ez nagyon jó teljesítmény!

Amikor vissza értünk és leszálltunk az iluról, rögtön megöleltem. A kezeim a nyaka köré fontam, az ő kezei pedig a derekamat foglalták el. Éreztem, hogy egy kicsit meglepődött, de hamar viszonozta a dolgot. Nagyon úgy tűnt, hogy büszke magára, ennek örültem. Ha elhiszi magáról, hogy mekkora és milyen jó dolgot tett, az máris növel az önbizalmán.
Szeretném, hogy jól érezze magát mentálisan.

Nem olyan hosszú ideig ölelkeztünk. Amikor elengedtem mosollyal vártam, hogy rám nézzen.

• Rohadtul büszke vagyok rád! Sokat fejlődtél! És ez egy baromi nagy lépés volt! - Magyaráztam neki lelkesen, amit ő is fülig érő szájjal hallgatott végig.

• Ez nem sikerült volna nélküled. Nagyon hálás vagyok, hogy ennyi mindenben segítettél!

• Ez csak természetes. - Szerénykedtem kicsit.

• Végre úgy érzem, hogy van kivel megosszam az érzéseim... köszönöm. - Fordította kicsit komolyabbra a szót.

• Rám mindig számíthatsz. Ebben biztos lehetsz. - Fogtam meg a kezét.

Ismét megölelt. De most a hátamat karolta át, és szorosan... mintha azt érezném, hogy biztonságot adok neki. Rettentően jól esett.
Persze visszaöleltem. Erőteljesen.