Találj Haza

2. Fejezet

Miután lepakoltunk a sátroknál, és mindenki talált magának megfelelő helyet, Georginga, a csoportvezetőnk máris összehívott minket. Kisétáltunk a tó egyik partjához, majd úgy, ahogy voltunk körbeültünk a fűben. Bár csak a teljes csoport fele volt ott, én mégis kényelmetlenül éreztem magam.

A hátam közepére se kívántam ezt az egész tábort. Már magát az elképzelést sem értettem, hogy szociális gondokkal küzdő gyerekeket, akik általában alapból nem szeretik elhagyni még a házat sem, miért zárnak össze egy közösségi programban.

- Még mielőtt bármit is csinálnánk, fontos, hogy tudjátok, hol vagyok, és kikkel – kezdte Georgina, aki ugyanúgy ott ült velünk a fűben, hétköznapi ruhában.

-  Akkor gondolom, most bemutatkozunk – vágott közbe egy magas srác, akinek szintén az arcára volt írva, mennyire nincs kedve ehhez. Vagy inkább semmihez.

- Nem – mosolyodott el Georgina, majd folytatta. – Elsősorban nem. Arra is sor kerül majd, de először csendkirályt játszunk – mondta.

- Csendkirályt? – nevette ki a srác. – Hova kerültem, óvodába?

- Légy szíves, figyelj rám – kérte őt Georgina, de a fiú ismét a szavába vágott.

- Soha többet nem engedem meg anyámnak, hogy rábeszéljen bármire is! – mondta háborogva, páran pedig még nevettek is rajta.

- Oké, értettem, hogy nem tetszik a feleadat, de megengednéd, hogy elmagyarázzam? – vette kicsit szigorúbbra a hangnemét a csoportvezetőnk.

- Nem kell magyarázni! Csak kussolnunk kell, nem? – szólt be egy másik srác összeröhögve a többiekkel, miközben beletúrt fekete hajába. Erre Georgina nem reagált, hagyta, hogy kinevessék magukat, majd folytatta.

- Azért kezdünk ezzel, hogy megszokjátok egymás társaságát. Bárhogy tettetitek, mégiscsak idegen emberek vagytok, akiket random összeraktak. Vannak, akik a szorongásukat viccelődésbe, és szemtelenségbe burkolják, hogy figyelmet kapjanak – nézett egyenesen a fiúkra, akik azonnal értették a célzást. – De vannak, akik csendben, magukban vívják a harcot, a saját fejükben. Nincs két egyforma fájdalom, ahogy két egyforma út sem a gyógyuláshoz. Arra kérek mindenkit, hogy az elkövetkezendő tíz percen csendben, csak nézzetek szét magatok körül. Nézzétek a természetet, egymást, vagy igazából bármit, ami jól esik. A lényeg, hogy a végére ne idegennek érezzétek magatokat, hanem egy tényleges csoportnak – mondta, majd elindította az óráját.

Azt hittem beszélni fog közben, de tévedtem. Ő is csendben figyelt minket, ahányszor valaki tekintete rá tévedt, kedvesen rámosolygott. Georgina nagyából egy harmincas évei elejében járó, göndör barnahajú nő. A közelében lenni jó érzés, szinte árad belőle a pozitív energia, és szinte mindig mosolyog. Attól függetlenül, hogy körülbelül a mi szüleink korosztálya, nagyon megértő, tekintve hogy gyermekpszichológus. Úgy tűnt, tudja mit, és hogy csinál, szerintem nem ez volt az első ilyen tábora.

Mellette egy vézna, szemüveges fiú ült, aki sokkal fiatalabbnak tűnt, mint a többiek. Az arca viszont megviselt volt, szeme alatt szürke karikák voltak. A karja tele volt ragtapaszokkal, a körmei le voltak rágva. A feladat közben a füvet tépkedte maga előtt, ritkán nézett fel. Egyetlen egy dolgot árult ez el: régóta szorong, és sokat sérült már.

Mellette egy rövid barnahajú lány ült, a meleg ellenére hosszú pulcsiban, ami mind tudjuk, hogy mit jelent. A tekintete unott volt, de a szemei szinte segítségért kiáltottak. Az ő körmei is le voltak rágva, és nem nagyon kereste mások tekintetét. Ez a lány is elveszett.

Mellette ült az a feketehajú srác, aki az előbb olyan jókedvűnek tűnt. Ezúttal már komor volt, sőt, az arca teljesen semleges volt. Néha megszokásból beletúrt a hajába, a szeme alatt fekete karikák voltak. A ruhái a mai stílusának megfeleltek, kívülről egy nagyon menő fiúnak tűnt, de remegett a keze. Nagyrészt a térdén lévő egykori horzsolásról csipkedte le a vart, vagy másokat figyelt.