Találj Haza

7. Fejezet

A délelőtti feladat után - ami őszintén elnyerte a tetszésemet - a délutánunk szabad volt. A két csoportvezető annyit mondott, hogy nyolckor menjünk vacsorázni, és utána várjuk ott, amíg nem jönnek értünk. Ezenkívül még annyit mondtak, hogy sportosan öltözzük, és számítsuk szúnyogokra és bogarakra, tehát valami kültéri dologra készültünk. De ennél többet mi se tudtunk. 

A délután nagy része azonban még előttünk állt. A többiek kihasználták meleg nyári időt, és fürdőruhára vetkőzve elmerültek a tóban. Voltak, akik labdáztak - Alison és két sárga karszalagos lány - a többiek pedig vagy úsztak vagy megpróbálták belefojtani egymást a vízbe. Még szerencse, hogy a két csapatvezetőnk szemmel tartott minket. Máskülönben már valamennyivel kevesebb lenne a létszám. 

Szerintem nem lepek meg senkit, ha azt mondom, én megint csak egyedül voltam. Aszta, ki nem gondolta volna?! Annak az esélye, hogy én is fürdöm egyet, erősen közelített a nullához. Egyrészt, mert már amúgyis nyominak éreztem magam, amiért csak lézengek, és ez a vízben csak fokozódott volna. Másrészt pedig - mint már említettem - nincs valami pozitív véleményem az alakomról. Számomra az az egyik legrosszabb rémálom, ha mások előtt fürdőruhában kell lennem. 

Leültem egy árnyékban lévő padra, majd a telefonomon lévő roppant értelmes játékkal kezdtem játszani, de hamar abbahagytam, mert rájöttem, hogy valószínűleg nem lesz hol feltölteni, ha éppenséggel lemerül, tekintve, hogy még térerő sem volt. Azonban, még mielőtt kizökkenhettem volna a telefonomból, valaki rám köszönt, ezzel a frászt hozva rám. 

- Bocsi, nem akartalak megijeszteni - mondta, egy kifejezetten helyes arcú, szőke srác. - Leülhetek? - kérdezte. 

- Gyere - mondtam, és már készültem is volna átadni a helyemet.

- Ne - állította meg a mozdulatot - Kérlek, maradj - mondta. Zavartan néztem rá, majd körbe. Megakadt a tekintetem Georginán, aki minket nézett. 

- Megkértek, hogy beszélgess velem, igaz? De nem kell, menj a dolgodra nyugodtan - mondtam neki. Az elmúlt időszakban elég sokszor történt, hogy a tanárok úgy gondolták, jó ötlet, ha egy random embert odaültetnek mellém, hogy beszélgessük. Tényleg azt hiszik, ez ennyire egyszerű. 

- Mi? - ráncolta a szemöldökét. - Dehogy. Csak feltűnt, hogy mindig egyedül vagy. Nem akarsz itt lenni, nem igaz? 

- Hát, nem igazán - ráztam meg a fejem. - De máshol sem jobb, szóval mindegy. 

- Megkérdezhetem, hogy ezt miért mondod? - kérdezte, de aztán a fejéhez kapott. - Bocs, modortalan vagyok. Dean - nyújtotta felém a kezét, amin sárga szalag díszelgett. 

- Juliette - mutatkoztam be én is, majd megráztam a kezét. - És arra céloztam az előbb, hogy máshol sem érzem jobban magam, mint itt, tehát teljesem mindegy, hogy itt unom szét magam, vagy otthon.  

- Értem - bólogatott. - Tudom, milyen. Nekem sincs sok kedvem ehhez, ahhoz meg pláne, hogy megjátsszam a jókedvem mások előtt. 

- Mintha csak magamat hallanám - jegyeztem meg felismerve azt a mondatot, ami elég gyakran hagyja el a számat. 

- Ezért vagy inkább egyedül? Mármint, bocsi, nem akarok tolakodni vagy hasonlók! 

- Nem gond, tényleg - vontam meg a vállamat. Örültem annak, hogy beszélgettünk. Ránézése kifejezetten nyitott srácnak tűnt, aranyos szeplős arccal és szép világoskék szemekkel. Első megítélésre vidámnak tűnt, vagyis inkább úgy mondanám, hogy sokat mosolygott és a kisugárzása pozitívan hatott. Éppen ezért furcsálltam, hogy miért van itt, és miért mondd olyanokat, amiket én szoktam. - Nem keresem mások társaságát, mert nem akarok jópofizni, és félek, ha megnyílnék valakinek, akkor megbántana és csak rosszabb lenne minden. 

- Ez most egy burkolt "takarodj innen" lenne? - kérdezte egy apró mosollyal.

- Csak abban az esetben, ha igazából tényleg valamelyik csoportvezető küldött - válaszoltam, és kissé én is elmosolyodtam. Vagyis próbáltam. 

- Akkor van egy rossz hírem, ugyanis maradok - vágta rá. - Azért jöttem, mert úgy gondoltam, még az is sokkal jobb ha te őszintén elküldesz a francba, minthogy a többiek erőltetett jókedvét tűrjem. 

- Nálunk úgy tűnik mindenki színleli, hogy jól van, csak én nem. Nálatok mi a helyzet? - kérdeztem. 

- Mi egész jól kijövünk egymással, már az első foglalkozás is jól ment - válaszolta kedvesen. 

- De jó nektek, nálunk vágni lehetett volna a feszültséget!

- Na, feszültség az köztünk is van, de szerencsére félre tudjuk rakni. Meséljek róluk? - ajánlotta fel, én pedig bólintottam. - Az a szőke lány, aki a vízben labdázik, az unokatesóm, Sarah. Csak őt ismerem innen, eddig vele voltam, de ő is próbálja azt mutatni, hogy jól érzi magát. Eléggé durva szociális szorongása van, alig lehet rávenni, hogy hagyja el a házat. Főleg azért, mert Anorexiás, és sokat piszkálták a vékonysága miatt. Egyszer mesélte, hogy az osztálytársai a háta mögött 'Csontvázként' emlegetik, és egyszer a biológia teremben lévő csontvázra ráragasztottak egy cetlit a nevével. Sokszor még a családi összejövetelekre se jön el - mesélte. -  De, a mellette lévő lánnyal egészen jól megtalálták a közös hangot. Mia a neve, és legalább annyira sorozatfüggő, mint Sarah. Még az is kiderült, hogy egy suliba járnak, csak eddig nem vették észre egymást. Mia két évvel idősebb mint Sarah, vagyis 17 éves, és szintén szorongás miatt van itt. Nem tudom, elmondhatom-e az okát, mármint ezek nyilván bizalmas dolgok és az ő döntésük, hogy kinek mondják el.

- Persze, ez teljesen rendben van - bólogattam. 

- Az a három srác, akik ott kártyáznak, egész jófejek tudnak lenni. A kék pólós, Joe, játékfüggő, megvannak rá az okai. Az elején azt se tudta hol van, de mostanra kezdi megérteni, hogy nem egy Minecraft Hardcore-ban van. A mellette ülő, Jake, nagyon jószívű srác, őt bírom a legjobban. Neki is van sok nehézsége, de azt, nem hinném, hogy megoszthatom. De ha úgy döntenél, nem akarsz egyedül lenni, és esetleg beszélgetésbe kezdenétek, biztosan elmondja. A harmadik hapsi, Thomas. Eléggé zárkózott természetű, de úgy tűnik megtalálta a társaságát. LMBTQ-tag, tehát meleg, és valószínűleg ezt sem szabadott volna elmondanom, szóval lakat a szádon! - fordult felém komolyan. - Szóval nagy vonalakban ez a sárga csapat - mondta, én pedig felé fordultam. 

- És te? Veled mi van? - kérdeztem bizonytalanul. Elmosolyodott. 

- Csak akkor mondom el, ha utána te is beszélsz magadról - mondta. - Persze nem muszáj most, és ha idő kell, az is oké, türelmes vagyok. De az én történetem eléggé bonyolult, és hosszú, szóval inkább csak akkor kezdek bele, ha egy olyan személy hallgatja, akit valamennyire érdekel is és utána nem sajnálkozik, hanem megérti. Nem akarok a levegőbe beszélni.

- Ez kölcsönös, és tökéletesen egyetértek veled - mondom neki, mert minden szavával egyetértettem.