Találj Haza

10. Fejezet

Nem mindig érzem magam magányosnak. Van, hogy tökéletesen elvagyok egyedül, és nem vágyom társaságra. Azt mondják, ez rendben van. De ott van a másik oldala a dolognak, amikor irigykedve nézem a többieket, miközben azon gondolkozom, "én miért nem vagyok ilyen?" Ilyenkor mindig elkezdtem hiányolni az embereket az életemből, és szörnyen egyedül vagyok. 

Antiszociális lennék? Nem hiszem. Vagy... Nem tudom. De azt tudom, hogy rengeteget gondolkozom ezen. Hogy mit csinálhatnék máshogy. Persze, a megvalósítás már egy más téma, addig sose jutok el. 

Volt idő, amikor egy rózsaszín jegyzetfüzet volt egy egyetlen barátom. Úgy írtam bele a soraimat, mintha valakivel beszélgetnék, és egész jól éreztem magam tőle. Talán csak az adott biztonságérzetet, hogy egy füzet nem tud rajtad ítélkezni. Nem hagy cserben, vagy beszél ki a hátad mögött. Nem csinál viccet belőled. Pontosan ezek azok a dolgok, amiket hiányolok az emberekből. 

Igazából én sem tudom mit akarok. Hogy mi a jó nekem, és mi lenne a helyes út. Hogy lebegjek az önsajnáltatásban, vagy csináljak valamit. És ha már csinálok valamit, akkor mit, és hogyan? 

Miközben ezeken agyaltam, elindultam az ebédlőhöz, ugyanis elérkezett a reggel. Pedig már komolyan kezdtem azt hinni, hogy visszafelé halad az idő. A reggeli levegő csípős volt, más mint a többi. Valami elkezdett megváltozni. Már nem voltam annyira idegen a helyen, tudtam, mikor mit kell csinálnom. Ez adott egy kisebb önbizalmat a naphoz. Meglepő módon, most nem én voltam a legutolsó, aki a sor végén kullogott. Ahogy végignéztem a többeken, észrevettem hogy valóban kezd lehullni a lepel az emberek arcáról. Már nem volt mindenki vidám, és nyitott mint az első két napon. Pár kivétel volt nyilván, de a többség fáradt volt, és unott. Egyszerű. Hétköznapi. 

Pár szelet sajttal és egy kiflivel ültem le egy üres asztalhoz, hiszen biztos voltam benne, hogy többet nem fogok tudni leküzdeni. Igazából reggelizni se akartam, hiába mondja mindenki, hogy milyen fontos. Soha nem esett jól. Elkezdtem nézni a többieket, hogy hogyan és mint viselkednek, öltözködnek, beszélnek vagy éppen nevetnek. Vicces, mennyi mindent elmondanak rólunk ezek a dolgok. Ethan és társasága ugyanolyan volt, mint eddig. Hangos, jókedvű, tipikusan olyan, ami ha szembejön velem az utcán legszívesebben sírva futnék a másik irányba.  Azzal a különbséggel  talán hogy Ethan arcán egy-egy kárörvendő mosolyon kívül nem igazán lehet érzelmekkel találkozni. 

Arra kaptam a fejem, hogy valaki leült mellém. Arra fordultam és egy bár álmos, de mosolygós arccal találtam szembe magam, ami Deanhez tartozott. Sokat láttam őt mosolyogni, nem is értettem, hogy volt képes rá minden körülményben. De jól állt neki, abban nem lehetett kételkedni, ugyanis az arca jobb oldalán mindig egy kis gödröcske jelent meg. 

- Jó reggelt - köszönt, majd hozzálátott a gondosan elkészített szendvicséhez. Úgy viselkedett, mintha mindennap együtt kezdenénk a reggelt. Az sem zavarta, hogy az eddigi helye üresen maradt, miközben azok az emberek, akikkel eddig együtt töltötte az időt, várják és az sem, hogy én teljesen egyedül voltam. Nem tudtam neki egy vidám légkört adni, ő mégis maradt. 

- Neked is - feleltem, és próbáltam csitítani a hangokat a fejemben, amik folyamatosan azt akarták elhitetni, hogy Dean valami hátsó szándék miatt volt velem. 

- Miért nem eszel? - kérdezte oldalra döntve a fejét.

- Nem szoktam reggelizni, nincs étvágyam - vontam vállat. 

- Hát... már nem azért, de ettől az enyém is elmenne - mutatott fintorogva a tányéromra, de közben mégis ott bujkált egy vigyor a szája sarkában. Nem tudom hogy a közvetlensége vagy csak szimplán ő maga mosolyogtatott meg, de sikerült neki. - Add csak - vette el a tányérom, majd a pult felé indult vele.

- Ne, nem kell!  Hallod? Dean! - szóltam utána, de meg sem hallotta. Egy hasonló szendviccsel jött vissza, mint a sajátja, majd felém nyújtotta. - Köszi, de ennyit nem fogok megenni. 

- Akkor nem eszed meg - vont vállat. - De amúgy hülye lennél, mert rohadt jó, higgy nekem. Ebben az egyben tényleg jó vagyok! 

- Úgy látom egy igazi ételkritikussal van dolgom - biccentettem felé. 

- Na, abban biztos lehetsz! Az étel jó dolog, úgy alakítod ahogy neked tetszik, és még nagyon fontos is. Soha nem értettem azokat, akik nem szerettek enni. 

- Inkább nem akarunk enni - pontosítottam, mire felszaladt a szemöldöke. 

- Te is...? 

- Elég gyakran előfordul, igen. 

- De miért? Miért jó ez neked, vagy bárkinek?! 

Erre a kérdésre sosem válaszoltam. Vállatvontam majd tereltem a témát. Most azonban kibuktak belőlem a szavak, nyersen és őszintén. 

- Általában úgy érzem nem érdemlem meg, hogy ehessek. Ott állok a tükör előtt, sírva, miközben marcangol a bűntudat, mert aznap többet ettem, mint kellett volna. Mert sohasem volt jó alakom, velem a genetika nem volt kedves. Bántottak miatta, de sohasem annyira mint én saját magamat, tudod? És minden falat felér egy büntetéssel. 

Dean nem cáfolt meg, pedig biztosra tudtam, hogy megvolt róla a véleménye. Tényleg elgondolkozott azon, amit mondtam neki, majd csak ennyit kérdezett: - Hogy kezdődött ez? 

- Az egész nevetséges - mondom, majd teljesen felé fordulok. - Először csak kihagyod a reggelit suli előtt. Rohadtul büszke vagy magadra, hogy mennyi kalóriát megspóroltál. Olyan jó érzés, hogy aztán kihagyod az ebédet is az iskolában. "Majd otthon eszek!" Mondod másoknak. Majd eljön a vacsora, és már azt sem vagy hajlandó megenni. "Már ettem az iskolában!" Mondod a szüleidnek. És mire észbe kapsz már fenekestül benne vagy. 

- Sajnálom - mondta, és a hangja őszintén csengett. - Ez tényleg nehéz lehet. Még akkor is, ha szerintem teljesen rendben van az alakod. Bár tudom, hogy ez nem segít - mondta, és igaza volt. Jól esett amit mondott, mégsem tudta megváltoztatni a saját véleményem. Ezt ő is tudta. - Tudod, én sokáig kövér voltam - mondja hirtelen. Most én lepődők meg teljesen.

- Te? - nézek rá, egy olyan alakra, amit nagyon sokan irigyelhetnek tőle. 

- Igen, én - mosolyodik el kedvesen. - Tényleg nagyon szeretek enni. Mindig is szerettem. Süti-főzni is, de enni leginkább. Szerettem érezni az ízeket, és kipróbálni újakat. És sokáig nem tudtam a határokat. Két évig folyamatosan edzettem, és diétáztam, hogy ezen tudjak változtatni. De a diéta alatt sem salátát ettem, megmaradt a szenvedélyem. És szerintem csak ez miatt tudtam végig csinálni, mert nem vettem el magamtól az ami fontos. Sőt, nekem nem is rossz emlék. Bántottak vele? Igen, sokszor. De soha nem érdekelt, mert az ételek kárpótoltak. 

- Bárcsak én is így tudnék hozzáállni - mondtam őszintén, mert ez egy tényleg lenyűgöző dolog. 

- Hát... - vont vállat mosolyogva, majd a tányérom felé biccentett. Ami üres volt.