Találj Haza

8. Fejezet

Dean a vacsoránál visszament a társaságághoz. Bár intett felém, hogy csatlakozzak hozzájuk, az egész asztal kérdő tekintete megrémített, így inkább folytattam a különcködést. 

Abban maradtunk, hogy várunk a nagy történetekkel. Hogy csak akkor mesélünk magunkról, ha a későbbiekben is jól kijövünk. Könnyen lehet, hogy csak az első beszélgetés sikerült ilyen jól, és ő is ettől tart. Lehet, hogy délután megvolt a közös hang, de pár nap múlva már egymásra se bírunk nézni. Épp ezért nem mentünk el a mélyebb témákig. Ugyanakkor pokoli jó személyisége van. Dean tipikusan az a személy, akiből árad a nyugalom és ezt te is érzed. Könnyű beszélni vele, szinte nem is gondolkodsz csak beszélsz. És ez kellően el is bizonyított. 

Az az idegesítő hang ismételten erőre kapott, és megállás nélkül beszélt a fejemben. "Nagyon hírtelen nyitott feléd, mi van, ha csak azt várja, hogy valami olyat mondj, amin aztán tudnak röhögni a hátad mögött?" 

Sajnos már volt rá példa. Pár hónapja egy lány odajött hozzám az iskolában. Elég népszerű volt, nem is értettem, mit akar tőlem. Azt mondta, látta, hogy egyedül vagyok és "csak" beszélgetni jött. Én naiv hittem is neki. Elhittem, hogy vannak még jó emberek. Egy hétbe sem telt, már én voltam a köznevetség tárgya. Összeröhögtek a hátam mögött, belsős viccek lettem rólam és néztem, amikor a szájukat beharapja fojtják el a nevetésüket, amikor találkozik a tekintetünk. Borzasztó volt. Abban a hónapban szinte felkelni se akartam, nemhogy iskolába menni. 

De mindegy, rég volt. Már túl vagyok rajta. 

Georgina hosszú ruhába öltözve szedett össze minket, lilákat az ebédlőből. Elkülönültünk a sárgáktól, és körbe állva vártuk, hogy most mi lesz. 

- Na, és most? Szentjánosbogarakat gyűjtünk? Vagy lefestjük az esti tájat? - gúnyolódott Sean, majd összeröhögött Rebeccával. Ha engem kérdeztek, számomra már marhara unalmas volt a viselkedése, de ugyebár ki vagyok én, hogy ezt mondjam? 

- Elintézhetem neked, ha ezt szeretnéd - mondta neki Georgina széles mosolyával, a fiú pedig csak a szemeit forgatta. - Ezt a mostanit nem nevezném feladatnak, inkább közös esti programnak. Igen, Sean, mielőtt megkérdeznéd, mindenkinek részt kell venni rajta - fordult felé, kitalálva a fiú következő kérdését. Ez látszólag nem volt szimpatikus Seannak. - Végigsétálunk az erdőn együtt,  csupán ennyit fogunk csinálni. De - feltartotta a mutatóujját - nem beszélgetünk közben. Nem fogunk egymáshoz szólni sem. Csak sétálunk együtt, de mégis külön. Nem lesznek párok, vagy katonás sor. Tőlem mindenki olyan tempóban megy, és ott ahol csak akar. Persze, a kijelölt ösvényről letérni szigorúan tilos, és a felelősség a tiétek! 

- De... és ha valaki elveszik? - ráncolta a szemöldökét Milo, a kis vézna gyerek. 

- Elhiszed nekem, ha azt mondom, senki sem fog? - kérdezett vissza Georgina.

- Ezt honnan veszi? A baj gyorsan megvan, elég pár másodperc! - mondta Rebecca is, és meg kell hagyni, nem beszélt hülyeséget. 

- Valóban, és örülök, hogy így látod - felelte a nő. - De higgyetek nekem, nem ti vagytok az első csapatom. És itt már elég sok  makacs ember megfordult! Természetesen, én figyelni fogok rátok, és ez egész ösvény tele van kamerázva, és ki van világítva. Ezenkívül négy Kisegítő lesz majd készenlétben, ha valami történne, tehát fel vagyunk készülve. De amennyiben betartjátok az egyetlen szabályt, miszerint nem tértek le az ösvényről, nem fogtok elveszni, ugyanis csak előre kell menni, és előbb-utóbb a táborhoz jutunk. 

A naplementében sétálni az erőben gyönyörű volt, de amikor teljesen besötétedett, az volt az igazi. Őszintén, jó volt ott sétálni az sötét erőben. Georginának igaza volt, együtt voltunk de mégis külön. Mindenki elgondolkozott, a saját gondolataiba merült. Lehet, hogy még akkor sem beszélgettünk volna, ha nem ez lett volna a feladat. Össze-vissza ment mindenki, inkább egy csordára hasonítottunk, mintsem egy csoporthoz. 

Legelöl a csoportvezetőnk, sorosan mellette pedig Milo, aki biztos volt abban, hogy még az egyenes utón is eltéved, így inkább Georgina közelében maradt. Alison valahol mögöttük sétált, néha-néha lemaradva. Mögöttük "a hármas" tehát Sean, Ethan/Braxton és Rebecca. Ők hárman kissé lemaradva kóvályogtak, nem kifejezetten egymás mellett, de mindig egymás közelében. Na, és voltam én, valahol ott hátul. Ezúttal élveztem, komolyan. Elmerültem a gondolataimban, engedtem, hogy a fejemben lévő hang kibeszélje magát, nem fojtottam el. 

Lehet, hogy minden második gondolat, ami az eszembe jutott, mérgező volt, én mégis átadtam magam neki. A sétálásban az a legjobb, hogy nem kell gondolkoznod, csak teszed a lábaidat egymás elé. Azt hiszem, pontosan el volt Georgina célja. Gondolkozzuk ki magunkat, tegyünk mindent rendbe, fogjuk fel, épp mi történik velünk. 

Sean és Rebecca jócskán lemaradtak, mögém kerültek, körülbelül a séta felénél. Minden átfutott a fejemben, azonban csak rágyújtottak egy cigire, és azt adogatták egymásnak. Úgy tűnt, elég régóta ismerik egymást, apró jelekkel kommunikáltak, és összenézésekkel is értették egymást. Amikor mögöttem voltak elhangzott köztük néhány rövidebb párbeszéd, de ők is máshol járhattak fejben.

Amikor elszívtak a cigijüket visszamentek az eredeti helyükre, és folytatódott minden ugyanúgy, mint az elején. Csend volt, az idő kellemesen hideg, és mi csak az erő zaját, illetve a saját  lépteinket hallottuk. Néha megzörrent egy-egy falevél vagy faág a lábad alatt, vagy bezavart egy bogár a képbe de ezenkívül minden csendes és nyugodt volt. 

Nem sokkal később Ethannak is cigiszünetre volt szüksége, így ő is lemaradt egy kissé. Először mögöttem ment, hallottam a lépteit, meg amikor kifújta a füstöt, majd arra eszméltem, hogy ott sétált mellettem. Nem teljesen értettem, hogy miért, de ő nem zavartatta magát. Ott sétáltunk egymás mellett, a csoport legvégén. Néha egymásra néztünk, de összességében nem foglalkoztunk egymással. 

Az az úgynevezett "fal" továbbra is jelen volt köztünk, elég erősen érezni is lehetett. Még mindig két teljesen ismeretlen, rideg személy voltunk a másiknak, ő azonban mégis maradt. Nem mozdult mellőlem a séta többi részében, én pedig örültem annak, hogy ott volt. Sikerült annyira lemaradnunk, hogy már nem is láttuk a csoport elejét, csak Sean és Rebecca hátát, de nem foglalkoztatott minket.

Ethan közelségét olyannak éreztem, mint amikor valaki csak puszta jelenléttel többet tud adni, mint bárki más. Azt éreztette, "itt vagyok" de igazából nem csinált semmit különösét. Nem akartam, hogy a végrére érjünk minden annyira jó volt. Azt kívántam, legyen minél hosszabb ez az ösvény mert minden pillanatát kiakartam élvezni. Talán az volt az első olyan pillanat, amikor bár nem értettem mi történik körülöttem, de nem is utáltam. Sőt. Jó volt.