Betűzd a nevemet

1. RÉSZ

                                                                       𝕃𝕀ℕ𝔻𝔸

-Elköltözök innen!-kiáltottam rájuk, mire az egész házra csend borult. Családi veszekedések. Ismerős mindenki számára? Nálunk mostanában egy mindennapi programmá vált. A mai veszekedésünk oka az én "tiszteletlen és szemtelen" viselkedésem volt. Igen, anya pontosan így írta le mindig a viselkedésemet.

 -Tessék? Mit mondtál?!-kérte számon anya az előbbi megszólalásomat, miközben felhúzta ívelt szemöldökét.

 -Jól hallottad! Elköltözök, mert nem bírom ezt az állandó veszekedést! A bátyámat is ezzel üldözted el, nem vetted észre? Ő is szabadult ebből a házból amint tudott, mert ez egy börtön! Anya, hát nem érted?! Én is eddig bírtam, mert beleuntam az állandó elvárásaidba! Befejeztem és elköltözök innen! 

-Vigyázz a szádra, Linda! Tudd a határokat! Ne csinálj úgy mintha felnőtt és érett nő lennél! Hova költöznél? Ki tartana el? Miből élnél meg? Olyanná akarsz válni mint a bátyád, aki még a tanulmányait se volt képes befejezni?! Szégyenbe hozta az egész családunkat, te is ezt akarod?!-ordibálta anya, ahogy észrevette, hogy kezd minden kicsúszni az irányítása alól. 

-Befejezni! Elég volt!-kiáltotta el magát apa-Eleanor, ne beszélj így a lányunkkal és ne ostorozd a fiadat! Linda, te pedig ne dönts addig amíg végig nem gondoltad tiszta fejjel! Szívem, gondolkozz! Először találj egy lakást magadnak, segítünk és beszállunk a költségekbe, de ne dönts ilyen hirtelen! 

-Köszönöm apa, de én ezt egy perccel tovább sem bírom ki! Sajnálom, hogyha én is csalódást okozok, de szerintem vagyok elég idős ahhoz, hogy egyedül éljek, amíg nem találok egy lakást elmegyek Aprilhez és nála fogok élni. Most pedig ha megbocsájtotok, felmegyek és összepakolok.- Láttam, ahogy anya szólásra nyitotta a száját, de én befejezettnek tekintettem a veszekedést. 

Felszaladtam a lépcsőn egyenesen a szobámba, ahol elővettem a bőröndömet. Mindent amit szükségesnek tartottam, belehajítottam a bőröndömbe. Aztán a szobám falára esett a pillantásom ahol ott lógott a kép, ami mindennap egyszerre fájdalmat és boldogságot okozott. Emlékek törtek fel bennem, ahogy álltam ott és csak bámultam a képet. Bárcsak most itt lenne velem. Egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit azonnal letöröltem mikor lépteket hallottam a lépcső felől. Utáltam sírni, főleg mások előtt. 

A szobám ajtaján egy kopogás hallatszott aztán egy ezt követő ajtónyitódás, ahol apa lépett be, szomorú szemekkel.

 -Biztos ez, szívem?-kérdezte, miközben ő is segített nekem pakolni. 

-Igen, apa. Sajnálom tényleg, de muszáj elmennem innen.-sóhajtottam, aztán behúztam a cipzárt a bőröndön, miután úgy gondoltam készen vagyok.

 -Azért vigyázz magadra, jó? Mindennap írj vagy hívj, és szólj ha bármire szükséged lenne, szívem!-mondta, és puszit nyomott a homlokomra

-Vigyázok, apa! Nyugi minden rendben lesz, és hívlak mindenképp!-ígértem, miközben szétnéztem a szobában. Úgy érzem nem fog hiányozni ez a szoba. Egyáltalán nem az én személyiségemet festette le, inkább anyáét, ahogy minden egyes hely ebbe a házba. Inkább hasonlított ez a szoba egy kórházi teremre, mint egy olyan szobára ahol 17 éve él egy lány. Fehér falak, fehér bútorok, egy 5 éve gyászoló család. Utáltam ezt a házat. Utáltam ezt a börtönt.

-Akkor segítek levinni a bőröndöt.-rántott ki apa a gondolataimból, miközben elkezdte kifelé húzni a bőröndöt a szobámból.

-Rendben, köszönöm.-szóltam utána, mialatt felvettem a fekete gyapjú kabátomat, ezután még utoljára körbe pillantottam a szobámban, és lekapva a falon lévő képet, a zsebembe rejtettem, majd apa után indultam.

A lépcsőn leérve anyát már nem találtam a nappaliban, gondolom elköszönni sem kívánt tőlem. Szóval így állunk. Kimentem a folyosóra ahol ott ált apa, a kezébe a bőröndömmel. Felvettem a rövidszárú bézs csizmámat, aztán egy utolsó pillantást vetettem a házunkra és a benne tátongó ürességre. Apára pillantottam aki bánatosan figyelt engem.

-Elvigyelek Aprilhez? Nem akarom hogy ilyen állapotban vezess- aggódott apa.

-Elmegyek a saját kocsimmal, April csak 20 percre lakik, semmi baj nem lesz, ne aggódj!-kértem tőle miközben megfogtam a bőröndöt.

-Rendben, ahogy szeretnéd, de kérlek szólj, ha odaértél!-mondta aztán egy puszit nyomott a fejemre.

-Mindenképp! Akkor indulok szerintem.- jelentettem ki, majd apa kinyitotta nekem az ajtót, én pedig felkaptam a bőröndöt, és kiléptem az ajtón, a meleg rabságból, a hideg, téli szabadságba. Még hátra pillantottam apára aki egy szomorú "szeretlek"-et kiáltott utánam a téli hidegbe, ahol az erős szél a vállig érő rózsaszín hajamat az arcomba fújta. A hajamat az arcomból kisöpörve, intettem egyet apának és elindultam a vörös színű autóhoz, amit nem is saját tetszésem szerint választottam, hanem anya helyettem. Nyilván. Bedobtam a csomagtartóba a nagy bőröndöt és bepattantam a vezetőülésre. Miután bekapcsoltam a biztonságiövet, rögtön a legmagasabb hőfokra állítva a fűtést, megborzongtam a hirtelen jött forró levegő miatt. Ahogy elindítottam a kocsit eszembe jutott, hogy ezt az őrült ötletet megsem osztottam a drága legjobb barátnőmmel Aprillel. 

April a legaranyosabb és a legjószívűbb ember akivel valaha találkoztam. 8 éves korom óta ismerem, és azalatt a 9 év alatt ő állt minden hibám, és problémám ellenére mellettem. Amiben csak tud segít nekem, szóval remélem most is fog, mert tudja milyen egészségtelen az anyámmal a kapcsolatom. Az egész családom egészségtelen évek óta..