NOVA TERRA ~ csengevagyispetra [Folytatásos Regény]

Első fejezet

– ...jelentkezzenek a felvonónál azonnal! Ismétlem, a 2517-es küldetés asztronautái jelentkezzenek a felvonónál azonnal! Két óra és tizennégy perc a kilövésig. – visszhangzott mindenhol az állomáson.

A riporterek már órákkal ezelőtt megérkeztek és az ajtónál tolongva várták a nap hőseit. A közvetítők nagy hévvel beszéltek a kamerákba a fényes, fehér épülettel a háttérben. A nap fényesen sütött, a nap tökéletesnek ígérkezett az akcióhoz.

Űrhajósaink rengeteget tanultak és készültek erre a napra. A kiképzésük nagyon kemény volt, de megtette a hatását. Készen álltak.

F215, azaz Zoey Sidney az első nő, akit valaha az idegen életek felkutatására küldtek, legyen itt szó "élien"-ekről, ET-kről, vagy bármilyen hasonló értelmes életformákról. Ezzel együtt a valaha volt legfiatalabb űrhajós kapitány is a maga 19 évével. Ez volt a legnagyobb büszkesége illetve az ok, amiért P217 utálta őt. Igen, Ivan Mourt hihetetlenül erős, okos és bölcs volt, de ugyanakkor irigy is. A legnagyobb ellenségét társában lelte meg. Meggyőződése volt, hogy a lány gyűlöli. Nehéz az élet, igaz? 

Szóval, ők ketten rengeteget tanultak erre a projektre, a nagy napra pedig már büszkén állíthatták, hogy felkészültek. Siettek is a felvonóhoz.

– Te jó ég, Ivan! Ez annyira izgalmas! – visította Zoey, akár egy ötéves karácsony reggelén.

– Nyugodj már le, már mindent láttál a szimulációban, semmi újra ne számíts. – válaszolta a férfi. Zoey szemöldöke magasra kúszott a homlokán és kezét karba téve mérte végig társát.

– Nem, Ivan. Hát nem érted? Az űrbe megyünk. Ott nem véd majd puha talaj a talpunk alatt, nem vesz majd körül egy rakás személyzet, nem lesz orvos, csak mi leszünk és ha elbukunk, elbukunk. Nem kezdhetjük újra, meghalunk, érted? Nehezebb lesz odakint, mint gondolnád. – mondta végül Zoey, majd egy pillantást vetett a kéklő égre az űrállomás üvegezett plafonján át.

– Ugyan, Zo. Az űr tele van kalandokkal, és veszélyekkel – szólt Ivan ironikusan – de sokkal jobb mint a Föld. Kevesebb az ember, ha érted mire gondolok.

– Jó, de arról nem én tehetek, hogy ennyire introvertált vagy. Az viszont tutibiztos, hogy meg fogok őrülni odafenn összezárva veled.

– Ebben egyetértek, Zo. Már így is túl sok vagy nekem. – erre a lány nevetni kezdett. Ivan meg nem értett semmit. Mi ebben a vicces?

Mindeközben megérkeztek a találkozási ponthoz. Az elnök már ott várt rájuk az egész pereputtyával együtt. Az egész tér tele volt tűzdelve kamerákkal.

– Ó, hát itt vagytok? – kiáltott az idősödő férfi barátságosan – Heló, Zoey! Hívhatlak Zoey-nak?Gratulálok! Biztosan nagyon büszke vagy magadra. Ilyen fiatalon ilyen nagy eredmények! És ilyen gyönyörű hölgy...

– Igen, tudom, de azért köszönöm, Mr Smitherson. – vágott közbe a lány.

– És Ivan! – mosolygott az elnök.

– Igen. – derült fel a fiú, azonban hamar lefagyott az arcáról a mosoly.

–Szóval Ivan... Öhm... Ha jól hallottam, jól programozol, igaz ez? – Zoey égtelen röhögésbe kezdett – Khmm... Ti ketten nagy feladatot kaptatok. Sikerre viszitek majd, csak akarnotok kell. Ti vagytok a reményeink. Sikerülni fog. Na, most menjetek, pár év múlva találkozunk, vigyázzatok magatokra! – integetett Mr Smitherson, miközben hőseink elfordultak, ám az úr megérintette Iván vállát – Fiam!

– Igen, uram? – válaszolt a férfi megilletődve.

– Szerezd meg a csajszit! – kacsintott az elnök játékosan.

– Na de uram! Mégis hogy gondolhatja, hogy...

– Rendben fiam, most lehet, hogy nem tudod, hogy miről beszélek, de rá fogsz jönni, hogy mennyire akarod. Cselekedj, mielőtt túl késő lenne!

– Én... Nem hiszem, hogy valaha eljönne ez a nap – nézett a fiú a távolodó Zoey-ra – de azért köszönöm a tanácsot.

Azzal Ivan is elfordult, majd a felvonónál váró Zoey után indult. Amint beszálltak, megindult velük a szerkezet, pár perccel később pedig az űrhajójuk ajtajában álltak. A tömeg izgatottan figyelte a történéseket, a központ pedig elindította a visszaszámlálást a kijelzőkön.

– Foxie, itt vagyunk – szólt Zoey az ajtóban, majd tenyerét egy fényes, mikroreceptorokkal teli felületre helyezte az ajtó jobb oldalán.

– F215, "Zoey Sidney" kapitány a fedélzeten. Üdvözöllek! – hallatszott a hajóból a lehető legbarátságosabb hangon, ami egy robot asszisztenstől csak kitellik, majd nyílt is az ajtó, mely a lány háta mögött be is csukódott.

– Hé, Foxie, én vagyok – szólt Ivan is, majd ő is beszkennelte az ujjlenyomatát.

– P217, "A Kis Butus" a fedélzeten. Üdvözöllek!

– Zoey Sidney, mit csináltál? – kelt ki magából Ivan.

A lány csak nevetett. Ő változtatta meg társa nevét, természetesen. Erre jó, ha vannak kapcsolataid.

Helyet foglaltak a székeikben. Ivan próbálta bocsánatkérésre kényszeríteni Zoey-t, sikertelenül. A fiúnak nem tetszett igazán a poén.

– Kapitány, két óránk van a kilövésig. Itt van a terv, ha esetleg nem olvastátok volna végig. – töltött be egy hosszú dokumentumot az asszisztens.

– Kösz, Foxie. Ivan, olvasd el, kérlek.

– Már olvastam, "kapitány" – válaszolt Ivan, miközben gúnyosan idezőjelet mutatott társa megszólítása közben.

– Biztos vagy benne?

– Tudom, mire megy ki a játék. Tudod, hogy olvastam, te viszont nem. Rám akarod kenni, hogy aztán elmondjam. Túl jól ismerlek, Zo.

– Ezt azért kikérem magamnak. Olvastam, csak régen.

A bizonyos két órájukat a dokumentum elemzésével töltötték, amit az éles hangig nem is függesztettek fel.

– Egy perc a kilövésig!