Rockcsók

26

Egyszer valahol, talán valami okos női magazin weboldalán olvastam, hogy a május a szerelemé. Nos, bár még két nap volt az ominózus hónapig, nekem mégis az villant át az agyamon, hogy a május a szerelőmé. Suta szóvicc, nem tagadom. De sajgó lábbal mindössze ennyi tellett tőlem. Szerelem, szerelőm. S hogyan jött képbe a szerelő meg a szerelem? A szerelmet inkább hagyjuk. Viszont a szerelőről beszélnünk kell. Max ugyanis szerelővé vedlett át a szemeim előtt. Egy kábé száznyolcvanöt centi magas, sportosan vékony, flegmán vigyorgó bicikliszerelővé. Nem azért lépett a kocsihoz, hogy beszálljon és elhúzzon, pedig őszintén szólva erre számítottam. De nem, teljesen más történt. Egy pillanatra a csomagtartóba hajolt és egy kis ládikával a kezében indult a cangám felé. Leguggolt, megvizsgálta a járgányomat, azután még csak pislogni sem volt időm, már le is kapta az első kereket.

– Mi a fenét csinálsz? – sikkantottam.

– Nyugi kislány! – fektette a kereket a földre. - Ne pánikolj!

– Dehát éppen szétszeded a bringám! Meg sem kérdezted, hogy hozzáérhetsz-e. Ki fogja összerakni?

– Ha szétszedem, nyilván össze is tudom rakni.

– Persze – dohogtam. – Tipikus férfi duma.

– Nana! – szakított félbe – szerintem az elmúlt napok történései alapján annyit te is megállapíthattál, már, ha az átlagnál nem gyengébbek a szellemi képességeid, hogy nem vagyok egy amolyan tipikus férfi.

– Az attól függ.

– Mitől?

– Hogy milyen szempontból veszlek figyelembe.

– Hogyan szeretnél figyelembe venni? – húzta ki magát laza félmosollyal a képén. – Állok rendelkezésedre, bármiről is legyen szó.

– Pont erről van szó.

– Hallgatlak – ráncolta a homlokát.

– Erről a nagyképűségről, ez valóban nem tipikus – csúszott ki a számon.

–Tisztázzuk kislány, – lépett a hátsó kerékhez – nem vagyok nagyképű, csupán magabiztos.

Két mozdulat, és lepörgette a helyéről a hátsót is. Vállára kapta a vázat, megmarkolta a kerekeket és bepakolta őket a csomagtartóba.

– Mehetünk? – nézett rám várakozóan. – Ha nem akarod itthagyni a bringád, amit megértek, visszük őt is.

Nem mozdultam el a padról. Nem azért, mert nem akartam, egyszerűen csak azért, mert elbizonytalanodtam, elfáradtam. Nem éreztem elegendő erőt ahhoz, hogy a kocsihoz sántikáljak. Gyengének tűnni pedig egyáltalán nem szerettem volna, a szeplős bőr mellett a gyengeség sem fért bele a magamról alkotott és a mások felé mutatni szándékozott képbe. Kizártnak tartottam, hogy segítséget kérjek Maxtől, amilyen izzadtnak éreztem magam, még azt is szívesen elkerültem volna, hogy egy méternél közelebb jöjjön hozzám. Most azonban nem volt mese, fel kellet tápászkodnom. Rendeztem arcvonásaimat, és a fülke oldalának támaszkodva, de mégis egyenes derékkal talpra álltam.

Max továbbra is a kocsi mellől figyelt. Léptem egyet, megrogyott a térdem, könny szökött a szemembe.

– A francba – suttogtam a rágófoltos járdát fixírozva.

Lehajtott fejjel tettem néhány újabb lépést, nem nézhettem föl, nem láthatta a könnyeimet. Nem láthatta a fájdalomtól eltorzult arcomat. Még egy lépés. Megint berogyott a térdem. Miért nem ugrálok egylábon? Egylábon kellene ugrálnom. Ez az! Remek ötlet. Valóban az volt, ám a kivitelezésére már nem jutott idő. Max kapott el balról, vasmarokkal fogta át a derekamat, bal kezem a vállára húzta.