Rockcsók

4

David elbúcsúzott, én pedig ottmaradtam a rocksztárral, és Lélával.

– Lassan nekem is indulnom kell, de előbb elmondom a tudnivalókat, gyere beljebb! – invitált a házba Max.

– Inkább én is veled megyek Maxi – nyávogott Léla a nappali közepén topogva.

– Dehogy jössz.

– Elleszek az öltözőben. Máskor is volt már ilyen.

– De többet szerencsére nem lesz – dobta a vállára a gitártokot Max.

– Ne hagyj itt ezzel a csajjal légyszi! Tök uncsinak néz ki.

– Léla – guggolt le a húgához Max. – A koncert és az éjszakázás nem gyereknek való.

– Még te is gyerek vagy.

– Huszonegy éves vagyok Léla.

– Anya mégis kisfiamnak hív.

– Az anyák ilyenek – simított végig a kislány aranyhaján Max. – Mennem kell, lekésem a saját koncertemet. Ne nyavalyogj Szöszi, inkább adj egy búcsúpuszit!

Léla némán hátat fordított bátyjának, karjait keresztbe fonta keskeny mellkasa előtt.

Max megvonta a vállát. Gondterhelten pillantott rám.

– Anyám rendelt vacsorát, ki is fizette. Hatkor hozzák, kérlek figyeld a futárt, volt már, hogy én nem vettem észre és lemaradtunk a kajáról. Léla vacsora után nézhet egy-két rövid mesét, aztán hétkor zuhanyozik, ezt már egyedül intézi.

– Még szép, hogy egyedül – toppantott egy nagyot a lány. – Remélem a bébiszitter csaj nem akar bejönni utánam a fürdőbe.

– A bébiszitter csaj neve Tyra – léptem Léla mellé. – Szerintem nem fogunk unatkozni, és nem foglak zavarni fürdésnél, ígérem.

– Nem érdekel! Nem akarok veled maradni, Maxszel akarok menni! – kiáltotta durcásan és kirohant a nappaliból.

Max tanácstalanul pislogott utána.

– Nincs időm megkeresni, valószínűleg a szobájában lesz az ágy alatt. Tényleg rohannom kell. Bírsz majd vele?

– Simán – jelentettem ki határozottan, bár fogalmam sem volt, hogyan kell lecsillapítani egy dühöngő nyolcévest. – Három húgom van. Majd kicsalogatom valahogy az ágy alól.

– Az sem baj, ha ottmarad egy ideig – kacsintott Max. – Úgyis előbújik, ha éhes lesz. Anyám elvileg nyolcra hazaér. Ha nem, nyugodtan hívd fel, de nem szokott késni. Tudod a számát.

– Aha.

– Azért megadom az enyémet is, bár hét után már nem fogom tudni felvenni. Akkor már beállunk.

Közel jártam ahhoz, hogy megint padlót fogjak. Éreztem, hogy valami megmagyarázhatatlan belső remegés fog el. Csodálod? Max White megadta a telefonszámát. Nekem. A teljesen átlagosan induló napomból egyszeriben tündérmese lett. Oké, az esés az ciki volt. De Max azóta kétszer is megfogta a kezem, most pedig a számát készült megadni.

Remegő ujjakkal kapartam elő a telefonomat. Bénáztam, hirtelen az sem jutott eszembe, hogyan kell elmenteni egy új számot.

– Tudod írni?

– Pillanat – makogtam.

– Várj! Inkább mondd a számod és majd én megcsörgetlek!

Várakozóan nézett rám. Egy percre leblokkolt az agyam a tekintetétől. Tényleg viharkék.

– Na?

– Mondom, persze.

Max villámgyorsan bepötyögte a számokat. Hozzám hajolt, arcom elé tartotta a készüléket.

– Ez az? Tényleg 1234 a vége?

Némán bólogattam. Megszédültem, ahogy a válla az enyémhez ért, a parfümje visszafogottan férfias illata enyhén szólva is részegítően hatott rám. Biztosan azt gondolod, mennyire giccses ez az egész én pedig milyen erőtlen voltam, hogy ennyitől elgyengültem. Egy bőrkabátos, gitáros rockzenész, hullámos fekete hajától, igéző kék szemétől és csendes parfümillatától. Nos ebben az esetben valóban elég volt ennyi, hiszen hónapok óta Max White bűvöletében éltem. A közelemben lévő pasikkal nem is foglalkoztam, nem mintha nagy lett volna a választék. Csupa idétlen osztálytárs. Max viszont más. Ő egy érzékeny lelkű művész. Nem hétköznapi srác. Három képet ragasztottam ki róla a ruhásszekrényem belső oldalára. Ezek közül kettőt én festettem, és azért a szekrény belső oldalára tűztem ki, hogy anyám ne lássa meg, de méginkább azért, hogy a húgaim ne cincálják szét, ha véletlenül beszabadulnak a szobámba.

– Csörög? –zökkentett vissza Max hangja a valóságba.

A kezemben megrezdült a telefon.

– Oké –bólintottam. – Megvan a számod.

– Remek – csúsztatta farmergatyája farzsebébe a vékony készüléket. – Tényleg rohanok.

Hosszú léptekkel indult az ajtó felé.

– Sok szerencsét és türelmet Lélához! – fordult vissza, mielőtt kilépett volna a szabadba. – Hidd el,  cuki kiscsaj, csak kissé dacos. Szép estét Tina!

– Tyra – suttogtam a kattanó ajtónak.

A nappali, padlótól plafonig érő, üvegablakából figyeltem sebesen távolodó, magas alakját. A vaskerítés túloldalán, egy út szélén parkoló fekete Opelbe pakolta a cuccait, azután elhajtott a városközpont felé.

Odafönt, az emeleten, dühös durranással csapódott be egy ajtó. Nagyot sóhajtottam. Eszembe jutott, hogy miért is vagyok itt. Jobban mondva kiért.

.