Rockcsók

35

A lovarda területéhez tartozó tó egy csoda. Tényleg. Ritka alkalom, amikor nem találom a szavakat, ám most mégis ez a helyzet. Aprócska korom óta vonz minden, ami víz: tó, folyó, patak, medence. Talán a csillagjegyemnek is köszönhető a vonzalom, ha hiszünk az asztrológiában, akkor tiszta sor, hogy lételemem a nedves közeg. Megbabonázva pillantok körbe, elvarázsol a táj vad, érintetlen szépsége. Sehol nem tolakodik elém elhullajtott szemét, sehol egy zajongó ember. Sehol egy ormótlan épület. Illééknek fontos, hogy megőrizzék ezt a kis oázist úgy, ahogy van.

Lela a fűre dobja a bringáját és már rohan is a partra. Én egy sárgás törzsű fűzfához (ezt a típust ismerem, a könyvből is, meg amúgy is) támasztom a biciklit, nem az enyém, fokozottan kell vigyáznom rá.

Lassan lépdelek a kislány után, közben próbálom  minél alaposabban beinni a nem mindennapi látványt. Lenyűgöz, magába szippant a környék, színei festővászonra kívánkoznak, körülzsizsegnek. A szikrázóan kék, felhőtlen égbolt, a növények buja, hűsítő zöldjei. A part mentén pompázó vadvirágok színkavalkádja. Biodiverz, szúr szíven az emlék, rögtön elhessegetem, mint egy bőrömre tévedő szúnyogot.

Ille mesélte, hogy a főépülettől körülbelül 800 méterre található tavacskát egy mészkősziklából fakadó forrás táplálja. A sziklaszirt impozáns kiszögellése velem szemen magasodik. Tetején sötét fenyves susog. Elhatározom, hogy amint lehet, felkapaszkodom a tűlevelű óriások közé. Hátam mögött, mint hajlott hátú öregasszonyok, földet söprő ágú fűzfák sorakoznak. Azúrkéken csillan a délelőtti nap fényénél a sima vízfelület, akár egy tengerszem, mégsem az, mélysége a közepén is alig haladja meg a két métert, a közepén, ahol egy szigetecske nyújtózik, partján kacsák napoznak elégedetten.

Léla lerúgja cipőit, és az áttetsző, meglepően tiszta vízbe gázol. A part aprókavicsos, szelíden lejtő.

– Haló! – szaporázom meg a lépteimet. – Erről nem volt szó.

– Mondtam, hogy nem mély, ne izgulj – pillant vissza rám széles karimájú szalmakalapja alól. – Nem rejteget semmiféle veszélyt. Nincsenek víz alatti lyukak, ilyesmi, ez nem bányató Tyra. Tök biztonságos, amúgy is ismerem, mint a tenyeremet. Itt nőttem fel.

– Akkor is várj meg! – intem óvatosságra, és a következő percben már mellette tocsogok a bokámat nyaldosó vízben. – Hát...ez bizony elég hűvös, még a fejbőröm is libabőrös lett tőle.

– Ne légy kényes! – fröcsköl le – az uszoda sem melegebb, ez a hőmérséklet pont ideális.

– Úsztál már benne?

– Persze. Ha Max is itt van, gyakran betempózunk a szigetre, teknősöket keresünk, laknak itt jópáran. Kacsákat szelídítünk. Napozunk, odabent homokos a föveny, mint a tengerpart. Azokat a fiatal fűzfákat is mi ültettük pár éve, mert amúgy nem nőtt ott más, csak nád, és néhány öreg bodzabokor. Szóval a sziget a kedvenc helyünk. Anya egyedül nem enged, ő meg nem jön be velem, mert fél a lábai mellett elsurranó halaktól, vízisiklóktól, egyebektől. De Max imádja a szigetet. És én is. Időnkét a hátára vesz, és úgy úszunk, nem azért, mert elfáradok, hanem azért, mert ahhoz van kedvünk – átöleli a derekamat, nagyot sóhajt. – Bárcsak itt lenne Max!

– Beúszom veled én is – ígérem könnyelműen – ha anyukád engedi. Azt nem mondom, hogy a hátamon is szállítalak, de úszni szívesen úszom.

Térdig gázolunk a hűs hullámok közé. Még mindig látom a lábfejem. Tocsogásunkra feleszmélnek és vízre szállnak a szigeten henyélő kacsák. Felénk kormányozzák íves testüket.