Rockcsók

5

Éjfél után értem haza. Hogyhogy olyan későn? Tettem egy kis kitérőt. Kivételesen kimenőt kaptam.

Csendesen osontam be az ajtón. A folyósó végén elhelyezkedő szobám felé settenkedtem, nem akartam felébreszteni sem anyámékat, sem a húgaimat. A gyerekszoba nyitott ajtaján elégedett szuszogás hallatszott ki.

– Jól sikerült az este? – libbent elő anyám éjféli kísértetként a kicsik fészkéből.

– Jézusom anya! – sikkantottam. – A frászt hozod rám! Miért nem alszol?

– Tudod, hogy sosem alszom, ha nem vagy itthon.

– Erről leszokhatnál.

– Egyhamar nem fogok. Gyere! – biccent a konyha felé – tonhalas tészta volt a vacsora, biztosan éhes vagy.

– Éjfél múlt anya. Egyébként is vacsoráztam. Ille is tésztát rendelt Lélának és nekem.

– Akkor ingyunk meg egy teát – karolt belém. – Gyere!

Nem utasítottam vissza, tudtam, hogy fúrja az oldalát a kíváncsiság, elvégre ma volt az első munkanapom.

Mellém telepedett a konyhaasztalhoz. Jól esett a hűvös gyümölcstea. Anyám várakozóan nézett rám macskamintás bögréje fölött.

– Na?

– Na mi?

– Ne bosszants már Tyra! – csattant föl. – Hogy ment a munka? Milyen volt a kislány? Elfogadott? Bírtál vele? Az anyja kifizetett.

– Minden jól ment – bólintottam. – Végül is.

– Végül is? Ne már Tyra! Az agyamra mész azzal, hogy mindent harapófogóval kell kihúzni belőled. Mesélj már!

Végignéztem anyámon. Nem tűnt fáradtnak, pedig reggel korán kelt és egész nap pörgött, mosott, főzött, takarított, a kicsikkel foglalkozott. Fényes, barna haját most is befonta, mint minden este, sportosan izmos alakjára puha köntös simult, meztelen talpával türelmetlenül dobolt a hideg kőpadlón.

– Mit meséljek? – pillogtam tanácstalanul .

– Mindent, onnantól kezdve, hogy megérkeztél.

Hogy is mondhattam volna el mindent? Az esést? Maxet? Azt, hogy még a telefonszámát sem tudtam bepötyögni, annyira megbénított a közelsége? Azt, ami a koncerten történt? Erről nem anyámmal akartam beszélni. Valamit mégis mondanom kellett.

– Léla egy igazi hisztis kis majomnak tűn az elején, egyáltalán nem akart velem maradni.

– Ezek szerint jól indult a délután – mosolyodott el anyám.

– Nyugi. Megnyerő modorommal teljesen lefegyvereztem, és a nap végén szinte barátokként váltunk el.

– Ennek örülök – ölelte át a vállamat. – Tudtam, hogy menni fog. Nem vagy te egy elveszett gyerek.

Hja, ha anyám sejtette volna mennyire el voltam veszve, bár azt hiszem, akkor még én sem gondoltam, hogy ennyire.

Anya mindenesetre elégedetten vonult aludni. Én zsongó fejjel huppantam az ágyamba, nem jött álom a szememre, minden gondolatomban ott voltak ők, Léla és Max.

Meg kell hagyni, Lélával valóban jól telt a délután, a kezdeti nehézségek ellenére. Eleinte, Max tanácsa szerint, hagytam, hogy a szobájában duzzogjon. Nem is jelentkezett negyven percen keresztül. Én csak füleltem, hallgatóztam a folyosón. Végül megelégeltem a dolgot, ugyanis túl nagy volt a csönd. Az mindig gyanús, megtanultam a húgaimnál. Legutóbb szétszaggattak öt tekercs vécépapírt, szép csendesen a fürdőszobában, míg én a legnagyobb nyugiban olvasgattam a nappaliban. Szóval úgy döntöttem, lesz, ami lesz, Léla után nézek. Kíváncsi voltam, vajon miféle csilli - villi, rózsaszín hercegnőszobában tengeti mindennapjait a kiscsaj. A szobaajtó előtt egy pillanatra megtorpantam, azon ugyanis egy félméteres átmérőjű behajtani tilos tábla függött.

–Nem korai ez még? – töprengtem fennhangon. – Én tizenhárom voltam, mikor kizártam a többieket a szobámból, és különböző okos, angol nyelvű, idézetet véstem a falra. „Stop the world, I want to get off" Ilyesmiket.

Léla még csak nyolc. Miért zárkózik be? Lássuk a hercegnő birodalmat felkiáltással a kilincsre tenyereltem és benyitottam.

Egyet léptem előre, rögtön után hármat szökkentem hátra, néma sikoly szorította a torkomat, a szívem is megállt egy pillanatra. Velem szemben ugyanis egy kétméter magas, feketebundás gorilla vicsorgott. Jobban mondva vigyorgott.

–Oké. Nyugi – lélegeztem mélyeket. – Ez csak egy plüss.

Valóban az volt, egy hatalmas játékgorilla, amit Léla torlaszként az ajtó elé állított.

Az emberszabásút megkerülve a lánybirodalomba nyomultam. Nem hercegnővilág fogadott odabent. Egyáltalán nem. Leginkább dzsungelszobának mondanám Léla felségterületét. A széles erkélyablak előtt vastag törzsű pálmák sorakoztak, a mennyezet szabadon hagyott gerendáiról futónövények és mászókötelek csüngtek alá. Jobboldalt bordásfal nyújtózkodott, s végül a bal sarokban terült el a terepszínű hálóval borított, alul elfüggönyözött galériaágy.

–Odabent vagy?– léptem a hálóhelyhez.

A függönyön túlról egy plüss papagáj csapódott a gyomromba.

–Erős dobás, nem mondom – szorítottam a tenyerem sajgó hasamra. – Tetszik a szobád.

–Nekem viszont nem tetszik, hogy bejöttél.

–Nem akarlak zavarni – próbálkoztam.

–Akkor inkább húzz ki!

–Elállt az eső.

–És?

–Kimehetnénk a pónihoz.

–Miniló.

–Tessék?

–Mimóza nem póni, hanem miniló.

–Értem. Akkor én most kisétálok és dumálgatok egy kicsit Mimózával, a picilóval.

–Miniló – dörmögte egy durcás hang.

Lágyan meglebbent az ágyfüggöny. Egy percig vártam, hátha. Léla azonban nem bújt elő.

–Kint leszek – szóltam vissza az ajtóból. – Szólj, ha esetleg szükséged van valamire!

–Nekem csak Maxre van szükségem!

–Ezt mondjuk átérzem – morogtam az orrom alatt. Megborzongtam, mert Max említése újra eszembe idézte a visszafogottan fűszeres parfümillatot, és a viharkék szemeket. Erősen bíztam benne, hogy ma még láthatom. Csak ő ne lásson meg engem. Semmi esetre sem akartam, hogy észrevegyen.