A nyár, mikor újra megismertelek {Befejezett}

44.fejezet:

Hát, sziasztok! Én is legalább annyira megvagyok lepve, mint ti :D jó szórakozást kívánok hozzá <3 

- Gyorsan elrepült ez a pár hét - jegyezte meg könnyedén, miközben elgondolkozva forgatta kezében a már kiürült műanyag poharát. A kemping saját strandján ültünk a csapatunk szokásos padjának a háttámláján, úgy, hogy a lábainkat az ülő részen pihentettük. Nem voltunk köztünk se túl nagy, se túl kicsit távolság. Könyökeink éppen, hogy nem értek össze, ahogy mindketten a lábainkon támaszkodtunk. Úgy tűnt benne is úgy kavarognak az ambivalens érzések, mint bennem. Egyikünk se tudta, hogyan kellene kezelnünk ezt a helyzetet, mit mondhatnánk, ami tompítaná ennek az estének a feszültségét. Sok mindenen mentünk keresztül úgy kettesben, mint csoportosan, talán túl sok mindenen is. Ha visszatekintek az elmúlt 2 hétre és az itt kötött ismeretségekre, alig tudom elhinni, hogy alig 14 nap eseményeit látom. Martin, Betti, Roland...egytől-egyig olyan szerves részeivé váltak a hétköznapjaimnak és annyi közös élményt - a szó negatív és pozitív értelmében is - szereztünk, mely miatt az az érzés jár át, mikor velük vagyok, mintha már ezer éve ismernénk egymást és pont ezen okból kifolyólag nehéz szívvel gondolok arra, hogy lehet, soha többet nem találkozom velük. 

- Amikor anyáék először mondták, hogy itt fogunk nyaralni, már akkor eldöntöttem, hogy utálni fogom - kezdtem halkan, szavaimat gondosan megformáltam, átgondoltam, mintha egy hatalmas titkot árulnék el - Ádámmal elhatároztuk, hogy bojkottálni fogjuk a nyaralást és mindent megteszünk azért, hogy hamarabb menjünk haza - folytattam nosztalgikusan mosolyogva az emléken, hogy hogyan duzzogtuk végig az utat a bátyámmal. Ez is olyan távolinak tűnt, holott alig 2 hét telt el azóta. Nem mertem a mellettem ülő Rolandra nézni, tekintetemet szigorúan a kezemben szorongatott üres poháron tartottam, melynek egykori tartalmáról már csak pár csepp árulkodott. Sajnos a Rolanddal közösen eltöltött Balaton parti naplemente nézés gondolata elég volt arra, hogy ne tudjam magamat tartani a fogadalmamhoz, miszerint nem fogyasztom el a kezembe nyomott alkoholt. Amennyire a perifériás látásom engedte, tudtam, hogy ő is a távolba meredve a fodrozódó vizet figyelte, azonban szavaim hatására gyengéden elmosolyodott. - Aztán most mégis azt érzem... - egy hatalmas sóhaj szökött ki ajkaim közül, miközben magam se hittem el, hogy tényleg ezek a szavak fogják elhagyni a számat - nem akarok hazamenni - fejeztem be végül elcsukló hangon. Vallomásom végén felszabadultan lélegeztem be a friss, iszappal és hínárral átitatott Balatoni levegőt. Végre kiszakadt belőlem az érzés, a titok, ami már napok óta érlelődött bennem, csak még magamnak se mertem bevallani. Volt valami ezekben a rozoga falakban, de leginkább az emberekben, akik ezek között a rozoga falak között élnek, amit megszerettem, valamint megszoktam mióta itt vagyok és amit a nehézségek ellenére is fájdalmas lesz elhagyni. 

-  Megértelek - törte meg hasonlóan érzelmesen a szavaimat követő rövid csendet - én is ugyanezt gondolom, bár én már akkor éreztem, hogy ide kell jönnöm és nem a tengerre, mielőtt megérkeztünk volna - szavai mögül kihallhatatlan volt a mögöttes tartalom és tudtam, hogy tudja, hogy észrevettem, hiszen még le is buktattam magamat azzal, hogy egy hatalmas nyelés után élesen plusz oxigént jutottam a szervezetembe. Úgy tűnt, ami eddig bennem volt, az nem lesz elég ahhoz, hogy ne forduljak le ájultan a padról. 

Viszonylag gyorsan bekövetkezett az elkerülhetetlen, amitől tartottam. Nem ringattam magam naiv ábrándokban a beszélgetésünk témáját illetően, tudtam, hogy nem a Balaton szépségéről szeretne velem az itt töltött utolsó estémen csevegni, mégis titkon reméltem, hogy később fog előhozakodni a témával. A levegőben keringő izgatott, feszült várakozás szinte tapintható volt, testtartása és légzésének üteme is megváltozott. Várt, méghozzá rám. A válaszomra, amit képtelen voltam megadni neki.