Robotszív (𝔟𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱)

1.

   A nyurga alak sebes léptekkel haladt végig a zsúfolt utcán. Vékony, ám annál magasabb testét teljesen befedte a földig leomló, piszkos köpeny. A csuklyát mélyen előre húzta, a fejét pedig lehajtotta, így nem látszódhatott az arca. Csak a sötét szövet által kirajzolt, viszonylag széles vállai árulkodtak a neméről.

   Finoman előre hajolt, hogy a csuklya még véletlenül se fedhesse fel a vonásait. A tartása kifejezetten egészségesnek tűnt, a vállai nem estek túlságosan előre, még a kissé görnyedt testtartás ellenére sem. Mégis volt valami az alakjában, ami szokatlannak hatott.

   A legkülönfélébb emberek vették körbe, azonban nem igazán foglalkozott velük. Úgy tett, mintha ott sem lett volna. Nem állt le beszélgetni senkivel; igyekezett észrevétlen maradni. Olyan közel haladt a komor színű falakhoz, hogy a válla néha még hozzá is súrlódott.

   Az általa keltett zajok teljesen elvesztek a város zsivajában. Az állandó zakatolás, a kiabálások hangjai, valamint a távoli gyárak idehallatszó csikorgása és puffogása minden általa keltett hangot elfedett. Ha nem figyelték kifejezetten őt, úgy tűnhetett a járókelőknek, mintha csak egy anyagtalan árny suhant volna el mellettük.

   Azonban az embereknek semmi okuk sem volt őt nézni, a fiú pedig örült is ennek. Nem akarta, hogy észrevegye bárki is. Hiába voltak még sokan rajta kívül, akiknek hozzá hasonló sors jutott, mégsem akarta, hogy felfigyeljenek rá. Túl kockázatosnak érezte az utcákat róni, mintha bármelyik pillanatban lelepleződhetne. Hiszen mégiscsak az történt vele, ami, sokan pedig még csak nem is hallottak soha ilyesmiről...

   Egyik kezének ujjai kivillantak a köpeny alól, ahogy a nyakánál megszorította az anyag két szélét összetartó kapcsot, ami időről időre kilazult valamelyest. Rettegett tőle, hogy egyszer csak megadja magát, a rejtekéül szolgáló ruhadarab pedig lecsúszik róla, ezzel felfedve az alakját.

   Viszont a gyomrát görcsbe szorító szorongás ellenére sem rejtőzhetett el. Kénytelen volt teljesíteni a feladat rá eső részét, ehhez pedig óhatatlanul is ki kellett merészkednie az utcára.

   Még inkább megszaporázta a lépteit, hogy minél hamarabb a megbeszélt helyre érhessen. Nem akarta megvárakoztatni a barátját, bár sejtette, hogy már így is késésben volt. A legnagyobb igyekezete ellenére is sikerült elvesztegetnie az időt, miközben egyik helyről a másikra sietve az úton belebotlott néhány harcias kedvében lévő férfibe és kénytelen volt elkerülni őket.

   Olyan gyorsan haladt, hogy néhány járókelőnek már feltűnt a sietsége. Közülük pártól furcsálló pillantásokat kapott. Még ha ő ezt a csuklyától nem is láthatta, magán érezte a tekintetüket. De a legtöbbjük szerencsére egyből ment is tovább a saját dolgára, csak egy-ketten fordultak utána és nézték meg maguknak jobban is tovasiető alakját.

   Csak akkor lélegzett fel, mikor végre befordult egy sarkon és eltűnt egy sikátorban. A Nap képtelen volt átsütni az eget borító, acélszürke, sötét felhőrétegen, így körbeölelte a biztonságot nyújtó sötétség. Éppen csak annyit látott, hogy ne menjen neki a magas házak málló vakolatú falainak. Ez pedig azt jelentette, hogy sötét ruhájában ő maga is szinte láthatatlanná vált.

   Kissé felbátorodva indult tovább a keskeny utcában. Még ki is húzta magát, habár az arcából még így sem látszott semmi, állának csontos hegyét leszámítva.

   – Itt vagyok! – szólalt meg halkan néhány pillanat múlva, amint megtorpant.

   Fülelt egy darabig, azonban nem hallott semmit. Mintha senki sem lett volna a közelében.

   – Otto?

   Körbefordult, de nem látott semmit, pedig még a csuklyát is felemelte valamelyest. Világos szemei megcsillantak a szövet árnyékában, ahogy aggódva kémlelte a környezetét. Továbbra sem kapott választ.

   Ha bárki is lett volna a sötétben, biztosan észrevette volna. Főleg Ottót. Közel sem tudott olyan jól lopakodni, mint ő maga. Először megijedt, majd gyorsan lenyugtatta magát. Biztos nem ért még ide – gondolta, azzal letelepedett az egyik törött raklapra, ami ránézésre már évek óta ott tengődött.

   Semmi gondja sem volt a várakozással. Hiszen megbeszélték, hogy itt találkoznak, innen pedig együtt mennek vissza. Ám ahogy teltek a percek és a másik fiú még továbbra sem jelentkezett, kezdett visszaszivárogni belé az aggodalom, amit az imént is éppen csak sikerült odébb hessegetnie. Elhatározta, hogy ha pár percen belül nem bukkan fel, a keresésére indul.

   A reményei ellenére senki sem közelítette meg, még percek múltán sem. Feszülten fújta ki a levegőt, miközben felkelt a fal mellől. Egyedül csak azért nem esett kétségbe, mert tudta jól, hogy Otto milyen helyeket látogatott meg, ahogy azt is, milyen sorrendben. Így neki elég volt csak visszafelé végigjárni őket. Aztán ráér majd akkor megijedni, ha útközben sehol sem akad a nyomára.

   Sebes léptekkel indult el az ellentétes irányba, mint amerről érkezett, majd a sikátor végén előre görnyedve, a köpenyének csatját megszorítva, bevetette magát a város nyüzsgésébe.

⚙

   A fiú gondosan végigjárt minden helyet, ahol Otto megfordulhatott, ám nem találta meg őt. Az egyik kisebb, nem éppen legálisan beszerezhető portékákat áruló boltban még a tulajdonost is megkérdezte, hogy nem látta-e. Ő igennel felelt, de arra a kérdésére, hogy merre tűnhetett utána, már nem tudott mit válaszolni.

   Ezt követően meg is nyugodott, meg nem is. Ez azt jelentette, hogy járt arra, szóval akkor még semmi baja sem volt. Ám utána bárhol eltűnhetett, amitől egyre erőteljesebbé vált a görcs a gyomrában. Bár a szorítást nem csak ez okozta:

   Nem véletlenül osztották fel úgy a feladataikat, ahogyan. Ugyanis Otto sokkal kisebb feltűnést keltett, és nem csak alacsonyabb termete, de a külseje miatt is. Emiatt szinte mindig ő ment a város központibb részébe, míg a fiú inkább a külvárosi területeken maradt. Az a tény pedig, hogy most ő is a belvárosban járkált éppen, még a szokásosnál is éberebbé és feszültebbé tette.

   Miután már minden lehetséges helyet felkeresett, kénytelen volt feladni. Nem ismerte a város ezen részét, azt az útvonalat leszámítva, amin beszerezték a szükséges eszközöket és hozzávalókat. Emiatt nem merte megkockáztatni, hogy elkószáljon és esetleg ne találjon vissza.

   Néhány csavaron kívül semmilyen lényegesebb nyomra sem bukkant, viszont még abban sem lehetett biztos, hogy azok egyáltalán Ottóhoz tartoztak volna. Így hát feszülten visszaindult a számára is ismerősebb helyek irányába, hogy megnézze még valahol. Ha ott sem találja meg, akkor nagyon nagy gondban lesznek...