Robotszív (𝔟𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱)

5.

   – Nathan! – szólt utána a fiú, mikor már majdnem kilépett a romos épület egyik erkélyére, hogy felkapaszkodhasson a rozsdás létrára.

   – Hm?

   Az egész visszafelé vezető utat feszült hallgatásba burkolózva tették meg. Otto egészen idáig nem zavarta. Nem is értette, akkor most miért kezdeményezett beszélgetést. Továbbra sem volt csevegős kedvében.

   – Gyanítom, hogy többet hallottam, mint te – lépett be közé és a létra közé, ezzel megakadályozva, hogy egyszer csak otthagyja. – Viszont nem értem. Ki volt az a férfi neked és miért beszéltek úgy rólad, mintha csak egy leküzdendő akadály lennél...? Sosem meséltél arról, honnan jöttél, vagy ki voltál az előtt, hogy találkoztunk.

   Nathan egy röpke pillanatig azt fontolgatta, mennyire lenne faragatlan tőle, ha csak félretolná a fiút és elmenne mellette. De végül komoran felsóhajtott. Neki köszönhette, hogy volt hova hazamennie a kúriából való szökése után, még ha a professzor csakis azzal a feltétellel ment bele a dologba, hogy cserébe kisegítette Ottót a kísérletekhez szükséges anyagok és eszközök beszerzésében. A fiúnak hála újra értelmet kapott az élete. Joga volt tudnia a múltjáról.

   – Az a férfi, aki öltönyt viselt, ő nevelt fel engem – kezdte lassan. – Nem tudom, mi történt az igazi szüleimmel. Négy éves voltam, amikor magához vett. Az Erdőben lakik egy nagy házban, engem is oda vitt. Úgy egy éve történt vele valami, a családja pedig azt mondta nekem, hogy meghalt. Ők nem igazán kedveltek engem, és én se őket, ezért jobbnak láttam elszökni onnan. Nem volt értelme tovább ott maradnom abban a házban.

   – Nekem nem úgy nézett ki, mint aki meghalt. Akármi is történt vele, biztosan kapott valamilyen mű testrészt helyette.

   – Biztosan...

   Kis időre hallgatásba merültek. Mindketten hallották a párbeszédet, még ha nem is a teljeset, így felesleges lett volna belemenniük a részletekbe. Otto csak szomorúan belemélyesztette barna tekintetét az övébe. A szemei olyan megértően csillogtak, hogy Nathan újfent elcsodálkozott rajta, kora és külseje ellenére milyen érett is volt valójában az alacsony fiú.

   – De mi köze lehet mindennek Anyához? – csóválta meg a fejét az.

   – Fogalmam sincs.

   Nathan a részéről egyelőre lezártnak tekintette a témát. Úgysem jutottak volna vele sokra, ha találgatni kezdenek. Fejével a létra felé intett, mire Otto beleegyezően bólintott és engedelmesen félreállt az útból.

   Egymás után felkapaszkodtak a tetőre. Ott viszont megtorpantak. Nem tudhatták, hogy a professzor végzett-e már a kísérletével, annak az esetleges végkimenetelével meg főleg nem lehettek tisztában. Ám máshogy nem deríthették ezt ki, mint, hogy belesnek a laborba. Összenéztek, majd egy-egy biccentést követően, lassan el is indultak az ezúttal csukott ajtó felé.

   Nathan a megkopott felület előtt megállva hezitált kissé. Csak egy mély lélegzetvétel után merte megfogni a rozsdafoltos kilincset. Azonban amikor az a következő pillanatban a kezéből kicsúszva, magától lenyomódott, riadtan hátrahőkölt.

   Még szerencse, hogy így tett, mert ha nem lép hátrébb néhány lépést, az ajtó egyenesen nekivágódott volna.

   – Nathan! – hallotta a kirontó nő szokatlanul magas hangú kiáltását.

   Mire feleszmélhetett volna, a professzor már a nyakába vetette magát és szorosan magához ölelte. Még a csuklyát is lesodorta a fejéről, ami így most egyik oldalt fennakadt a fülén. A fiú értetlenül meredt a viharvert bejáratra, amit a nő olyan hévvel nyitott ki, hogy a fém nekicsattant a falnak, majd onnan visszapattanva, nyikorogva megállt valahol félúton.

   – Úgy sajnálom! Ha előbb tudtam volna... – csuklott el a hangja.

   – Mit? Mi történt? Sikerült a kísérlet? – kérdezte, amint sikerült valamennyire összeszednie magát.

   A professzor nem felelt, csak belefúrta az arcát Nathan vállába és még szorosabban ölelte magához. Mivel nő létére nem volt sokkal alacsonyabb nála, ezért a fiúnak csak kissé kellett lehajolnia ehhez.

   Már éppen kezdte betudni az egészet annak, hogy a nőnek az agyára ment a kísérlet, mikor megütötte a fülét a szipogás. Ezt már végképp nem tudta hova tenni. A professzornál egészen megszokottnak számítottak a hangulatingadozások, vagy a furcsa megnyilvánulások, de mióta csak ismerte, sírni még sosem látta.

   – Professzor, jól vagy...?

   A hang, amit a nő kiadott, valahol a nyöszörgés és a sóhaj között lehetett. Nathan túl sokra nem ment vele, azt leszámítva, hogy most már komolyan aggódni kezdett annak az amúgy is igencsak megkérdőjelezhető állapotban lévő mentális egészsége miatt.

   – Anya, mégis mi történt veled? – kérdezett közbe Otto is, igencsak aggódva, de választ ő sem kapott.

   Nathan jobb ötlet híján lassan felemelte a kezeit és esetlenül átkarolta a sovány nőt. Az ennek hatására szabályosan zokogni kezdett. A fiú nem is értette, mégis hogyan kapott levegőt, amikor az orra bele volt nyomódva a vállgödrébe.

   –Szerintem menjünk be – vetette fel néhány kínosan hosszúra nyúló másodpercmúlva, azzal kezeit elemelte a professzor hátától és óvatosan lefejtette velükannak köré fonódó karjait.