Robotszív (𝔟𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱)

4.

   Levegő után kapkodva landolt a tetőn. A talpai a kelleténél keményebben ütköztek a betonnak, amitől megbicsaklottak a térdei és összekoccantak a fogai. Olyan gyorsan repült, hogy a menetszélnek hála alig volt képes lélegezni. Sokkal inkább emiatt, mintsem a fájdalomnak köszönhetően kellett néhány pillanatig a térdeire támaszkodva várakoznia.

   Amint lenyugodott valamelyest ziháló légzése, egyből kiegyenesedett és a továbbra is résnyire nyitva álló ajtó felé fordult. Szinte futólépésben közelítette meg a labort. Az értékes virágokat rejtő tasakot a kezében szorongatta. Még a tenyere is beizzadt, legalább annyira a sietségtől, mint a stressztől.

   Remélte, hogy még nem késő. Ugyan nem kedvelte túlzottan a professzort, de nem is utálta. Ahogy rosszat sem akart volna neki. Lelkiismeret-furdalása támadt, amiért már megint elhúzta az időt. Bár az érzései elég kettősek voltak ezzel kapcsolatban, hiszen így legalább láthatta az apját. Akivel kapcsolatban ugyancsak nem tudta, mit is érzett most pontosan...

   Még szinte oda sem ért az ajtóhoz, mikor Otto kitárta azt előtte. Eddigre a fiú már felvett egy kissé kopott pólót, ami elrejtette a mellkasa nagy részét beborító fémlapokat és drótokat. Viszont robot karját szabadon hagyta, így Nathan jól láthatta, hogy mostanra a nőnek sikerült megjavítani és a borítást is visszatette rá.

   – Csakhogy itt vagy! Gyorsan, gyere be! – állt félre az útjából a nála közel másfél fejjel alacsonyabb fiú.

   Barna szemeiben aggodalom fénylett, ahogy rá nézett. A tekintete alapján Nathan semmi jóra sem számított. Eleget téve a kérésének, sebes mozdulatokkal átlépte a küszöböt és el is haladt mellette.

   Először észre sem vette a kopott fémasztalnál ücsörgő professzort, az olyannyira beleolvadt az olajfoltos és koszos környezetébe. Azonban a kékes derengés rövidesen odavonzotta a tekintetét.

   A nő remegő ujjakkal, jól láthatóan kapkodva dolgozott valamin. Nem is fordult hátra, mikor a fiú mögé lépett. Még a fejét sem emelte fel.

   – Csak tedd le, aztán menjetek ki! – parancsolt rá sürgetően, de aztán kissé lágyított a hangján. – Menjetek el valahova, pihenjetek kicsit, amíg ezt befejezem. Most koncentrálnom kell!

   Nathan engedelmesen hümmögött, teljesítette a parancsot, majd hangtalanul elhátrált az asztaltól és a lázasan dolgozó nőtől. Közbenfelkapta a korábban hanyagul az egyik szerkezetre dobott köpenyét és magára terítette.Néhány lépés után megfordult és összenézett az ajtóban ácsorgó Ottóval. Biccentettek egymásnak, azzal az alacsony fiút követve ő is elhagyta a labort.

   – Szerinted sikerül neki megoldania a dolgot – utalt Otto óvatosan a világító szer okozta károkra.

   Nathan egy pillanatig nem mondott semmit, csak némán lépdelt a másik fiú mellett. Egyenesen a rozsdás létra felé tartottak, ami az egyetlen lejáratot jelentette a tetőről.

   – Milyen állapotban volt az előtt, hogy visszaértem? – kérdezett inkább vissza.

   – Nem tudom. Miután megjavította a karom, megkért rá, hogy foglaljam el magam, ő pedig egyből leült a kísérletével foglalkozni. Feltette azt a furcsa szemüvegét is, úgyhogy nem láthattam a szemét. Megkérdezni pedig nem nagyon mertem – vallotta be csendesen Otto és megállt a tető derékig érő pereménél. Szemeit nem fordította felé, inkább az előttük elterülő város komor képét kezdte figyelni.

   Nathan egyértelműen látta rajta az aggodalmat, de nem is csodálkozott ezen. Éppúgy, ahogy a professzor és Otto sem tudott sokat az ő múltjáról, ők sem igen beszéltek neki az övékről. Viszont annyival tisztában volt, mivel a fiú beavatta, hogy őt a professzor mentette meg, miután félholtan rátalált valahol az utcán. Állítólag a nő nevelte fel, így Otto úgy kötődött hozzá, mintha a vérszerinti anyja lenne. Érthető módon féltette is emiatt.