Robotszív (𝔟𝔢𝔣𝔢𝔧𝔢𝔷𝔢𝔱𝔱)

2.

   Remegő ujjakkal kapaszkodott fel a helyenként már rozsdásodó létrán. Minden egyes fokkal csak még tovább nőtt a feszültsége. Mégis mit fog mondani neki, ha Otto valóban eltűnt? Biztosan nagyon dühös lesz, főleg azok után, amik történtek vele korábban is...

   Visszafojtott lélegzettel lendült át a tető peremén, majd felegyenesedett a szürke ég alatt. A kis, szövettel bebugyolált csomagot, amit mászás közben a fogai közé szorított, visszavette a kezébe. Igyekezett nem túl erősen ráfogni, nehogy összetörje a benne lévő dolgok valamelyikét, de csak nehézkesen sikerült kontrollálnia remegő kezeit.

   A tetőn már semmi sem volt közte és a komor felhők között. Egyetlen ház sem magasodott fölé. Itt, a város szinte legszélén, az épületek viszonylag alacsonyak voltak, csak ez volt lényegesen robusztusabb. Ha még használatban lett volna, bizonyára nagyon sok ember élne most benne, ám így, hogy már veszélyesnek titulálták és megtiltották az ideköltözést, senki sem zavarhatta meg őket. Ez volt az egyetlen hely, ahol tapasztalhatott egy kevés nyugalmat a város fojtogató tömege és zaja után. Bár határozottan nem most.

   Lassan elindult az ajtó felé, ami a lapos tetőn lévő, kisebbfajta építménybe nyílt. Jelenleg résnyire nyitva állt, amit már ilyen távolságból is tisztán látott. Ez vagy valami nagyon rosszat jelentett, vagy pont, hogy kedvező előjel volt...

   Mikor odaért, óvatosan szélesebbre tárta a rést és belépett a helyiségbe. Orrát egyből megcsapta valamiféle furcsa szag, amilyet még sosem érzett azelőtt. Egyedül csak az olajszag volt ismerős számára, amit halványan kiérzett a másik, jóval erőteljesebb aromából. Ez adott számára egy kevés megnyugvást. Ennek ellenére félve ment beljebb.

   – Csak, hogy visszaértél! Nagyon sokat késtél! – harsant fel egy nő hangja az egyik sarokból.

   A fiú egyből odakapta a fejét. Nem is annyira meglepetésében, mintsem a remény miatt, hogy nem fogja egyedül találni. Fellélegzett, mikor a neki hátat fordító, talán túlságosan is vékony nővel szemben valóban megpillantotta Ottót.

   A másik fiú félig lehunyt szemmel ült egy kopott felületű, fém asztalon. Mellette a legkülönfélébb műszerek és szerszámok hevertek. A rövidsége ellenére igencsak kócos hajú, olajfoltos köpenyt viselő nő ezek közül válogatott, miközben sebesen mozgó ujjakkal dolgozott.

   Otto vonásaiból nyugalom áradt, habár időnként meg-megrándult kissé az egyik szemöldöke, mintha fájdalom gyötörné. Sötét haja csapzottan tapadt a homlokára. Nem volt több tizenötnél, bár a sovány arcát helyenként behálózó, leheletvékony fémszálak kicsit felnőttesebbé változtatták a külsejét azáltal, hogy úgy tűnt, mintha foltokban borostás lenne az álla.

   A felsőtestén nem viselt ruhát, így tisztán látszódtak a mellkasa bal oldalát nagyrészt befedő lemezek. Azok tökéletes anatómiai pontossággal követték le az izmok futását. Csak az illesztéseknél bukkant elő néhol a sápadt bőr és az azt tarkító szálak, vagy éppenséggel még több csavar, amik valamiféle fekete anyagból álltak ki.

   Otto bal, fémből és műanyagból álló karját most nem fedte a borítás, így tisztán látszódtak a drótok és az illesztések. Robot végtagját az ölében nyugtatta, míg jobb kezével engedelmesen kitámasztotta a felkarját, hogy az előtte lévő nő kényelmesebben dolgozhasson valamin a válla környékén. Ha a fiú jól látta, éppen egy nagyon apró csavarral bajlódott.

   – Mi történt? – kérdezte aggódva, miközben közelebb lépett kettejükhöz.

   Gyorsan letette egy pultra a csomagot egy kupac készülék és félbehagyott szerkezet mellé, majd hátravetette a csuklyát, hogy az ne akadályozza a látásban. Összekócolódott haja egyből ki is szabadult és a szemébe lógott. Idegesen tűrte oldalra, aminek következtében tisztán láthatóvá vált az arca jobb felén húzódó, durva szélű sebhely. Annak hála a jobb szemét nem tudta teljesen kinyitni, de szerencsére még így is tökéletesen látott. Jelenleg nem is vette le a tekintetét a másik fiúról.