Versek, tőlem

RAGYOG A CSILLAG

A szívem bús dala a szomorúság felhői közé zárnak engem,
Csalódás fátyla borítja el a lelkem.
A fájdalom vihara tombol bennem,
Mint örvénylő tenger, mely nem nyugszik meg.

Sötét és mély a tenger,
Melyben megfullad az ember,
Hova nem jut el a reggel,
A nap fénye sem perzsel.

Az álmok lebegnek elérhetetlen távolban,
Reményeim lassan elhalványulnak.
A szívem porrá változik, szilánkokra tör,
A boldogságom szertefoszlik, mint a porszemek a szélben.

Sivatagi homok rejtőzik mellkasomban,
Szemeim égeti a könny, mint kezeimet a vegyszer.
A remény eltűnt, a messzi távolban,
Mint egy régi, elérhetetlen álomban.

Szomorúságom záporát lelkemre hullatva
Könnyeimnek sós íze égeti arcomat.
A csalódás keserű szájízzel tölti meg szívem,
Mint elszakadt szálak a régi, elhalványult képen.

Záporoznak a könnyek, mint a frissítő eső,
De folytogat a levegő.
Homokviharba keveredtem,
Mert valamit elrontott a rendező.

De még a legmélyebb éjszakában is ragyog a csillag,
Mint remény sugara, mely szívembe hatol.
A fájdalom megmunkál és erősebbé tesz,
Új ébredésekkel ajándékoz, a szárnyaimat bontogatva.

Szárnyaimat bontogatva,
Mosolygok már... gondoltba,
Próbálok gondolni valami fontosabbra,
Mint az égető csalódásra.

Hiszem, hogy a csalódás által épült az erő,
A szomorúság könnyei a bölcsességet hozzák el.
A fájdalom súlyát hordozva, emelkedni fogok,
Újra megtalálva a boldogság ragyogó felhőit az égen.

Az erő ami inspirál,
Egy jobb életre invitál.
Hol nem fáj már a boldogság,
És eltűnik a szomorúság.

Emlékezz, hogy a szomorúság csak egy állomás,
A csalódás csak egy pillanat, ami elmúlik.
A fájdalom egy tanító, aki útmutatást ad,
Ahogy az élet sodró folyójának hullámaiban haladunk.

Igyekezz, hogy a hullámokba ne fulladj,
És a terhektől ki ne pukkadj.
Élvezd a létet,
De vigyázz, csalódás még érhet.

Tehát állj fel erősen, az arcodon mosollyal,
A bánat és fájdalom elengedhet a múltba.
Hisz az életünk szövetét a boldogság fonja át,
S a könnyek helyén a gyógyulás és a szeretet marad.