Stressed Out |Dazai Fanfiction - Befejezett|

9 | kyou

Az orvosi szobában ültem, leápolt sebekkel, nyugtatózva és üveges tekintettel. Dazait nemrégiben látta el az iskolaorvos. lefertőtlenítette az égett részt a nyakán és megvizsgálta a fülét. Elmondása szerint nem süketült meg, de erősen károsult ezáltal a hallása és a hallójárata is. Elmondta hogy menjünk be a sürgősségire, Dazai azonban visszautasította. Nem érdemes már bemenni.
  Az orvos nem igen törődött a válaszunkkal, helyette adott gyógyszereket, rendesen leápolt minket és hagyott pihenni. Dazait néztem folyamatosan, aki el volt sápadva. A sérült fülét lekötözte az orvos, hogy ne sérüljön többet. Az ágyon feküdt és egyszerűen nem tudott semmit mondani. Egyszerűen csak ott feküdt, kifáradt testtel és lélekkel és nem tett semmit. Belefáradt az életbe és még oly' sok mindenbe. Üveges tekintetem nem akart halványulni, de ennek ellenére lefeküdtem Dazai mellé az ágyra (arra az oldalra, ahol nem volt bekötve a füle) és a fejemet a vállára hajtottam. Kezemmel átöleltem a derekát és puszit adtam a vállára.

  - Még magamat se tudom szeretni - kezdtem el beszélni hozzá - De téged képes voltam megszeretni. Az egyetlen ember vagy, akit tényleg, tiszta szívemből szeretek. Sajnálom, hogy nem tudtam őket megállítani - suttogtam és akármennyire is akartam sírni nem ment. Egy olyan állapotba értem, ahol már nem voltak könnyeim.

Dazai nem reagált, csak lomhán felvezette a kezét hozzám és elkezdte simogatni az arcomat. Ahelyett, hogy mondott volna valamit, halkan dúdolászni kezdett. Lehunytam a szememet és tudtam, hogyha most engedek az érzéseimnek, akkor el fogom veszíteni a józan eszemet és teljesen megőrülök. Dazai is hasonlóképpen lehetett, éppen ezért csak simogatta az arcomat és azt a dalocskát dúdolgatta, amit mind a ketten nagyon szerettünk.
  Vagy egy órán keresztül voltunk az orvosiban. Mindezek után összekapartuk magunkat, visszamentünk a cuccunkért és leléptünk az iskolából. anélkül, hogy bárkivel is beszéltünk volna. Chuuya üzeneteire se reagáltam, egyszerűen csak kikapcsoltam a telefonomat. A kereszteződésnél megálltunk és Dazai ahelyett, hogy lefordult volna, ő felém fordult.

  - Költözz hozzám - mondta ki hirtelen - Pakold össze pár cuccod és gyere el hozzám.

  - Jó - válaszoltam azonnal. Igazából már nem érdekelt Anko, az ottani otthonom és az iskola sem. Semmi se érdekelt többé.

  - Szeretlek baby - suttogta elhaló hangon és egy ártatlan puszit adott a fejemre.

  - Én is szeretlek téged - suttogtam.

Dazaial egy ölelést követően váltak el az útjaink. Kattogott az agyam, hogy mégis mit vigyek át hozzá, de az volt az igazság, hogy pár dolgon kívül, semmit se tartottam annyira fontosnak, hogy átvigyem magammal. Nem akartam mást, csak vele lenni és elszabadulni a világ gondjaitól.
  Negyed óra múlva értem haza, de ahogy az előtérbe léptem, alkoholszag csapta meg az orromat. Előre néztem, ugyanis a nappalira nyílott az előtér. Anko párja, Kazuha ott volt és éppen letett egy üveget. Miért itt iszik? és egyáltalán miért iszik?

  - Végre már! - kelt fel nevetve.

Furcsán néztem rá, a szemöldökömet is felvontam és elindultam az emelet felé. Ő ekkor felém indult kábán, mire megálltam. Végigmértem, ő is engem, aztán cselekedtem. Hirtelen fordultam meg és kezdtem el sprintelni a bejárati ajtó felé. Ő azonban gyorsabb volt. Nagyobbakat lépett és hosszabbakat is Hiába émelygett, arra a pár másodpercre felgyorsult. Szinte nekicsapódtam az ajtónak, ő pedig nekem és azonnal be is zárta. 

  - Ne, ne, ne! Drága Uram, ne csináld ezt! - kiabáltam fel Istenhez, hogy meghallja a szavaimat.

  - Olyan morcos vagy! Játszunk kicsit! - röhögött fel és teljesen az ajtónak préselt.