Lobbanás - kiegészítő kötet (Befejezett)

4. fejezet

— Mintha kicseréltek volna... – nézett rám gyanakodva édesanyám, miközben a reggeli kávémat kortyolgattam.

Mosolyogva vontam fel a szemöldökömet.

— Igazán?

— Igen. Olyan boldognak látszol.

Felálltam, üres csészémet a mosogatóba tettem, aztán megöleltem őt.

— Mert az is vagyok.

— Miatta?

— És miattatok – adtam puszit a feje búbjára.

— Párizsban nem volt ennyi élet a szemedben... Tetszik, amit látok – összegezte, aztán megsimogatta a hátam.

— Örülök! Kell valamit segítenem itthon?

Anya lebiggyesztette a száját, miközben gondolkodott.

— Megnézhetnéd az egyik motoros szánt, nehezen indul, apádnak még nem volt ideje rá. Bár igazából ráér, mostanában úgysem fogjuk tudni használni, de ha alkatrész kell hozzá, azt időben meg kellene rendelni.

— Ránézek – feleltem. A szobámban magamra kaptam néhány ruhát, aztán a falu szélén lévő kocsiszínhez gyalogoltam. Ez még nem volt itt, amikor tizennégy évesen elköltöztem, azóta lett egy kisebb gépparkja a falunak: terepjáró, néhány motor, pár darab motoros szán és persze a hagyományos kutyaszánok.

A csarnok sarkában megpillantottam a szerszámosládát, felkaptam és a motoros szánokhoz vittem. Egyesével beindítottam őket, hamarosan meg is lett a „beteg". Nekikezdtem a munkának, és bár nem voltam egy gyakorlott szerelő, de a mérnöki karon tanultunk egy s mást a gépekkel kapcsolatban is. Tüzetesen átnéztem minden részét, lecseréltem benne az olajat és kitakarítottam az elkoszolódott részeket. Időigényes munka volt, de reméltem, hogy orvosolni tudom a problémát. El voltam merülve a gondolataimban, amikor Nick loholt felém.

— Szia! – köszönt lihegve. – Édesanyád mondta, hogy itt talállak.

— Szia! Mire ez a nagy sietség?

— Parázs... Szerintem valami nincs rendben.

— Történt vele valami? – aggodalmaskodtam, közben egy rongyba törölgettem olajos kezemet.

— Nem tudom, egész reggel furcsa volt. Aztán fogta a mobilját, összevissza nyomkodta és elviharzott. Elég feldúltnak tűnt.

— Merre ment?

— Felfelé a keleti hegyre.

— Kösz, hogy szóltál, utánamegyek! Később elintézem – mutattam a szerszámosláda körüli felfordulásra.

— Megoldom!

Biccentettem, aztán gyorsan magamra kaptam a dzsekimet és elindultam Nick útmutatása szerint. Az erdőig tudtam gyorsítani a tempómon, de a fák között már óvatosabbnak kellett lennem. Fogalmam sem volt, mi történhetett, egyből a karkötő jutott eszembe, és csak remélni tudtam, hogy nem megint katatón állapotban találom meg Zoét. Felfelé sétáltam a hegyoldalon, amikor megpillantottam őt egy szikla szélén állva, a telefonját szorongatta és magasra tartva forgolódott vele.

— Csak meg ne csússz...! - motyogtam magamban.

Mikor közelebb értem, odakiáltottam neki, meglepetten nézett körbe. Végre találkozott a tekintetünk, úgyhogy intett nekem. Pár perc múlva felértem hozzá és értetlenül néztem rá.

— Mit csinálsz? – kérdeztem, aztán automatikusan a csuklójáért nyúltam, hogy megnézzem a karkötőt. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, amikor láttam, hogy nem világít rajta a jel. Most Zoé arcára ült ki értetlenség. – Azt hittem, hogy esetleg... - adtam magyarázatot, de aztán legyintettem.