Öltések

Hajszál híja

Miután jóllakatott a pitéjével és véglegesítettük a tervünket, Thorn nem sokáig maradt. Hirtelen furcsán csendesnek és sivárnak tűnt az üzlet, miután elment, pedig eddig is egyedül voltam, amióta csak megérkeztem a városba. Leszámítva persze a vásárlóimat, Robot, aki finomságokkal lát el, és Kassandrát, aki hozzám hasonlóan kissé kívülálló, ezért időnként betéved beszélgetni.

De egyikük távozása után sem éreztem ilyen hirtelen ürességet. Különös, milyen könnyedén feladtam az önként vállalt magányomat Thorn úrfi kedvéért.

Egész hétvégén vártam, hogy visszatérjen, talán Rosie kisasszonnyal, talán csak egyedül, és a pitéje íze szüntelenül ott kísértett a számban, éppúgy, mint a mosolyáé. Azonban egyik Hadley testvér sem bukkant fel, és miközben a többi megrendelő ruháján dolgoztam, kezdtem úgy érezni, csupán álmodtam az egészet. Valójában nem áll előttem más, mint a szokásosan békés, és kissé unalmas hetek, amikor báli ruhákat és szalagokat készítek egy olyan eseményre, amilyenen én még sosem jártam, és ahová engem senki sem hívna el.

Ma reggel már úgy nyitottam ki az üzletet, hogy nem dugtam ki a fejem és nem néztem körül a téren, hátha Thorn közeledik felém, egy újabb lehangoló színű öltözetben, az elmaradhatatlan búfelhővel a feje felett.

Bele is vetettem magam a munkába, és amikor az egyik megrendelőm ruhapróbára érkezett, a lelkemre telepedő szomorúság ellenére, ami úgy ült meg rajtam, akár a vékony porréteg a leselejtezett próbababáimon, az arcomra varázsoltam a legszélesebb mosolyomat.

– Mit gondol, Valérie kisasszony, így megfelelő lesz? – kérdezem, miután már félórája tűzdelem az elkészült ruhát itt is és ott is, mert a kisasszony szerint nem követi kellően a domborulatait. Próbáltam megértetni vele, hogyha még szűkebbre vesszük, alig tud majd mozogni, és szinte lehetetlen lesz leülni benne, de mással sem törődik, csak a tükörképével.

– Szerintem a derékrész túl bő. Nézd, milyen karcsú derekam van! Azt akarom, hogy mindenki lássa.

Felsóhajtok, és az ajkaim közé szorítok még néhány gombostűt, hogy bejelöljem a kívánt méretet, bár azt sem tudom, hogyan fogom lefejteni a kisasszonyról az anyagot, mert lassan több gombostű van benne, mint a tűpárnámban.

Épp arra koncentrálok, hogy meg ne szúrjam Valérie kisasszony derekát, amikor kivágódik az ajtó, én pedig ijedtem majdnem lenyelem a tűket. Azt hiszem, elég szúrósan pillantok az ajtó felé, az érkező azonban szemernyit sem zavartatja magát.

Pilon úr masírozik be, és maga után vonszolja Rosie kisasszonyt, aki bár belekarolt a vőlegénybe, a válla ívéből és a meg-megránduló karjából ítélve legszívesebben elhúzódna. Rosie kisasszony légies, eperszínű ruhát visel, az ujján pedig óriási rubin éktelenkedik. Bizonyára drága ékszer, de cseppet sem illik a lány lágy szépségéhez.

Mielőtt megszólíthatnám őket, Thorn is megjelenik, és a szívem hatalmasat dobban. Ma galambszürke öltönyt visel, és egy piknikkosarat cipel a páros után. Az arca mélységes undort tükröz, és meg sem próbálja elrejteni az érzéseit.

– Azt hittem, már készen van – dörren rám Pilon úr, én viszont egyedül arra tudok koncentrálni, ahogy a háta mögött Thorn a szemét forgatja. – Talán süket? Én nem érek rá egész nap.

– Sajnálom, uram, de nem egészen...

– Georgette, elfelejtetted a pikniket? – Thorn villámgyorsan közbelép és felmutatja a kosarát. Valérie kisasszony tekintete mohón tapad Thorn arcélére, ő azonban csak engem néz. – Arról volt szó, hogy ma megmutatod a terveidet Rosie-nak.