Öltések

Édes citrom

Szombaton rendszerint egy kicsivel tovább lustálkodom, ma reggel azonban kivet magából az ágy. Szinte szó szerint, hiszen a takaró lecsusszan rólam, a párnám pedig váratlanul nyaktörően nagyra dagad. Hamar beletörődök a sorsomba, és felkelek, de kiderül, hogy nem csak az ágyneműm, a ruháim is összeesküdtek ellenem. Bármibe bújok, az rögtön pávakék színűvé változik.

Azt hiszem, lefekvéskor túl sokat gondoltam Thornra és a mai látogatására, olyannyira, hogy ezek a gondolatok átvették az uralmat a mágiám felett. Szégyenszemre pávakékben parádézva kell levonulnom a földszintre, mert sem a könyörgés, sem a fenyegetés nem használ, az anyagok egyszerűen nem hajlandóak többé színt változtatni.

Jobb híján megpróbálkozom egy különleges, nyugtató teakeverékkel, adok hozzá citromfüvet, rózsaborsot és jázmint, hátha enyhítik ezt a türelmetlen érzést, ami miatt kicsúszott a kezemből a saját varázserőm, ám miközben a teát szürcsölöm, mást sem csinálok, mint az áruló óramutatókat figyelem.

Miután elfogyott a tea, a csészémet a mosogatóba teszem, és az üzletbe megyek, hogy teendő után nézzek. Persze, rövidesen azon kapom magam, hogy az ajtó üvegtábláin átszűrődő reggeli fényt figyelem, ami a padlóra vetül, és azt várom, mikor töri meg azt egy ismerős-ismeretlen sziluett.

Egy átlagos napon a megrendeléseken dolgoznék, ma viszont sem a szabásminták tervezésével, sem a varrással nem boldogulok. Többször is megszúrom az ujjam, amire időtlen idők óta nem volt példa. Azt kívánom, bárcsak ne kértem volna Thorntól, hogy később jöjjön, bárcsak itt lenne máris, és elárulná, mit vár tőlem, hogy visszatérhessek a biztonságos, megszokott életemhez, amiben nem szerepelnek rejtélyes mágusok és a teljesíthetetlen kívánságaik.

Aztán mikor már egy óra is eltelik hiábavaló lézengéssel és szorongó várakozással, elhatározom, hogy a kezembe veszem a dolgot. Mit képzel magáról ez a Hadley úrfi? Szerinte talán egész nap őrá fogok várni?

Találomra összegyűjtök néhány szabás- és anyagmintát, amik megfelelőek lehetnek egy menyasszonyi ruhához, és a fejemre biggyesztem a legszebb kalapomat, bájos selyembegóniákkal a tetején.

A hónom alá csapott mappával kilépek az üzletből, és abban a pillanatban összeütközök Thornnal, aki egy szál rózsaszínű virágot csodálva, szórakozottan lép a küszöbömhöz. Hiába vettem észre, túl késő, hogy félreálljak az útból, így megint el kell kapnia a derekamat, nehogy fenékre huppanjak.

– Szép ruha – jegyzi meg köszönés helyett, aztán elereszt, amikor már megállok a lábamon. – Hová igyekeztél?

– Önhöz?

– Hozzám?

– Nem önhöz – pontosítok zavartan. Thorn nagyon is úgy fest, mint aki élvezi a szorult helyzetemet. A szemöldökráncolását felváltotta egy majdnem-mosoly. – A Hadley kúriába. Rosie kisasszonynak akartam vinni néhány anyagmintát. És talán nem ártana méretet vennem róla. Nincs itt véletlenül?

Elnézek mellette, mintha azt várnám, hogy Rosie kisasszony a háta mögött bujkált egész idő alatt. Amit persze nem tett.

– Rosie nem kel fel tizenegynél előbb. De ha feltétlenül szükséged van rá, rólam is vehetsz méretet. A mellbőséget leszámítva nagyjából egyeznek a méreteink. Egyforma magasak vagyunk. Ha jól emlékszem. – Mindezt teljes komolysággal adja elő, majd a végén a kezembe nyomja a virágot. Rózsaszínű kamélia.

– Mi ez?

– Ajándék. Édesanyám azt tanította, illik ajándékot vinni, ha valakire rátörünk szombat délelőtt, és belevonjuk a kétes ügyleteinkbe.