Öltések

Láthatatlan szálak

Este van, és az eső csendesen szemerkél odakint. Kitártam az ajtót és az összes ablakot, hogy az üzletet átjárja a friss levegő, amíg befejezem a második köpenyt. Igaz, az égen már a hold uralkodik, de a fejem felett parányi mágikus nap világít, narancsfénybe vonva a konyhámat.

Thorn forró csokoládét keverget a tűzhelyen. Az édes, ínycsiklandó illat folyton elvonja a figyelmemet az ölemben heverő szőttesről, amire ujjakat kéne varrnom.

- Georgette, te már megint engem bámulsz!

- Egyáltalán nem bámulok! És különben is, háttal áll nekem, honnan...

- Mindjárt kész a csokoládéd, úgyhogy tedd félre a ruhát.

- Ez nem ruha, ez...

- ...láthatatlanná tévő köpeny. Tudom. De ha hatalmas csokoládéfolt borítja, kevéssé lesz láthatatlan.

Morogva elcsomagolom a félig kész holmit. Sajnos Thornnak igaza van, hajlamos vagyok leönteni és összekenni a dolgokat, ami normális esetben nem probléma, mert egy intéssel kivarázsolom az anyag szálai közül az oda nem illő étel- vagy italmaradékot. Ez a holmi viszont nagyon kényes, és a hozzávalókhoz el kellett költenünk minden megtakarításomat, és minden pénzt, amit Thorn szerezni tudott. Nem engedhetjük meg maguknak, hogy tönkretegyem.

- Tessék. - Thorn a kezembe nyomja a bögrét, és én élvezettel fonom az ujjaimat a meleg kerámia köré.

- Milyen lágy ez a csokoládé! És van benne még valami... Talán fahéj?

- Pontosan - biccent Thorn, és nekilát rendet tenni a szekrényemben, miközben elhelyezi az új fűszereket meg a maradék csokoládét. Néha az a benyomásom, hogy Thorn úrfi már beköltözött a konyhámba, és csak idő kérdése, hogy távolabbra merészkedjen és a borotválkozó tükre is megjelenjen a mosdóm szélén.

A piknik óta minden szabad percünket együtt töltjük. Először kiötlöttünk néhány tervet, hogyan szerezzük meg Pilon úr ruhadarabját, azonban a terveink sorra kudarcot vallottak - a mosónője megvesztegethetetlen! -, ezért a legképtelenebb opciót választottuk mind közül: a láthatatlanná tévő köpenyt.

Folyékony tündérfény kellett az anyaghoz, és miután a saját szemünkkel láttuk, milyen könnyű elriasztani a tündéreket, tulajdonképpen megértem az árust, hogy megkérte az árát.

De most engedélyezek magamnak néhány percet, amíg nem aggódok a terveink állása miatt, csak élvezem ezt a bögrényi boldogságot. Velem szemben Thorn aprókat kortyol, és a tekintete az ablakra tapad, a gondolatai nyilvánvalóan messze járnak. Meglepően otthonos ez a mi közös csendünk, egészen addig, amíg váratlanul lépéseket nem hallok az üzletem felől.

Azonnal talpra szökkenek, Thorn pedig követi a példámat, és mielőtt elérhetném az ajtót, behajtja előttem, határozottan a háta mögé tol, aztán a kilincsre helyezi a kezét.

- Erre semmi szükség! - suttogom dühösen. Meglehetősen nehéz feladat ilyen hangerő mellett parancsolónak hangzani, és abból ítélve, hogy Thorn arasznyit sem mozdul az utamból, nem is csináltam valami jól.

Egy mozdulattal leakasztja a falról az óriási merőkanalat, aztán lassan résnyire nyitja az ajtót. Magasba emeli a kanalat, hogy lesújtson, csakhogy egy pillanattal később zavartan le is ereszti azt. Cseppet sem gyengéden félretaszítom az útból. Az ajtó előtt Kassandra toporog, bőrig ázva és meglehetősen értetlenül.

- Láttam, hogy nyitva az ajtó. De sötét volt az üzletben és odafent is. Csak aggódtam, hogy...

- Nagyon kedves tőled, Kassandra. - Célzatosan kiveszem a merőkanalat Thorn kezéből és visszaakasztom a falra, aztán szélesebbre nyitom az ajtót. - Szeretnél egy kis csokoládét?