Öltések

Pillantás a jövőbe

Marcangoló fájdalom ránt vissza az öntudatlanságból. A kín ehhez a világhoz láncol, szinte szó szerint, mert érzem, hogy a testemet mindenütt tüskés indák borítják, és a földhöz szorítanak.

Moccanni sem bírok.

A tüskék azonban nem csupán a bőrömet, de a túl szorossá vált köpenyt is felhasítják, centiméterről centiméterre haladva, amíg ki nem szakad belőlem egy ijesztő, hörgésszerű sóhaj. A levegő újra beáramlik a tüdőmbe, és még szorosabban feszülök a testemet körbefonó indáknak, ahogy végre nagy kortyokban nyelem a levegőt.

Thorn elkínzott arccal hever mellettem, épp csak el tudom fordítani a fejemet annyira, hogy vethessek rá egy pillantást.

Miután meggyőződött róla, hogy sikerrel járt, a mágiája elereszti az indákat, és a tüskés tekervények helyén több tucatnyi borzas fejű kapor bomlik ki, beterítve mindkettőnket.

Bár a tanulmányaim csak felületesen érintették a növények mágiáját, még én is tudom, mire való a kapor: elűzni a gonosz varázslatot.

Percekig csak hallgatjuk egymás sípoló lélegzetvételeit, miközben a tapogatózó ujjaink összefonódnak. A nyirkos, meleg tenyere gyógyír a fájdalomra. Az, hogy hozzáérhetek, enyhít bármilyen szenvedést, mintha a gyengédsége gyógyszer volna.

– Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam – mondja végül Thorn, a hangja alig több suttogásnál.

– Megmentette az életemet – felelem ugyanolyan halkan.

– Ahogyan te is az enyémet.

Egy pillanatra behunyom a szemem. Eltűnnek a fölém hajló ágak és a csillagokkal hímzett égbolt. Az életünkkel tartozunk egymásnak. Talán soknak tűnik, de mégsem elég.

– Mennünk kellene. Ha itt ér a hajnal...

Nem tudom befejezni a mondatot, ám nem is kell. Thorn lassan lefejti az ujjaimat a sajátjairól és talpra kecmereg, aztán segít nekem is lábra állni. Egész testemben remegek. A ruhám tönkrement. Csupa vágás és szakadás, éppúgy, akár a bőröm. Persze, nem csak én vagyok elgyötört és elcsigázott.

Elszakítom a pillantásom Thorn szájától, amit felhasított egy tüske, és teszek néhány ingatag lépést. A lábaim alig bírnak el, ezért Thorn könnyedén átkarolja a derekamat. Tiltakoznék, csakhogy nincs értelme. Mielőbb el kell tűnnünk innen, és ha egymásra támaszkodunk, gyorsabban haladhatunk.

– Georgette... – Mielőtt elindulnánk, Thorn közelebb húz magához, és lágyan a fülem mögé tűri a hajamat, miután kiszabadított egy szál kaprot, ami a tincseim közé gabalyodott. Újra a szájára téved a tekintetem, ő pedig a fülemhez hajol. A nevem varázsige az ajkán. – Georgette, én... Soha nem csókolhatlak meg. De... ez nem jelenti azt, hogy nem is akarlak.

***

Édes illatra ébredek. Bekúszik a hálószobám nyitva felejtett ajtaján, incselkedő csókot lehel az orrom hegyére, aztán lustán szétterpeszkedik a szobában, amíg már nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Megadóan kikecmergek az ágyból. Még mindig az előző napi ruhámat viselem, koszos és vérfoltos vagyok, de szerencsére az ágyneműm engedelmesen megtisztítja önmagát, én pedig a falnak támaszkodva elbotorkálok az ajtóig, majd le a lépcsőn.

Az üzletem zárva van, bár a nap már magasan jár. A konyhából csörömpölés szűrődik ki, és mostanra nem kell töprengenem azon, ki lehet a zaj forrása, és vajon hogyan került oda.

Tétovázok, mielőtt belépnék az alma- és fahéjillatú helyiségbe, mert újra eszembe jut az elsuttogott vallomás, Thorn vallomása, tegnap éjjelről. Nem csókolhat meg. De szeretné.