Elérhetetlen [Chuuya X Dazai] /Soukoku/

3. A találkozás

- Da..Dazai?! - emelte fel a hangját. Valamennyire próbáltam elrejteni az érzéseimet és szórakozottan válaszolni.

- Ez a nevem. -mondtam. Bár azért a feszültség és a boldogság csak nem akart eltűnni a pofázmányomról. Szegény Yoshano pedig csak a fejét kapkodta köztünk.

- Ismeritek egymást? -kérdezdte Akiko.

- Te......te.... TE KIBASZOTT SZEMÉTLÁDA!! -üvöltötte Chuuya. A kezeit ökölbe szorította ,és már indította az első támadást. Nem ellenkeztem. Megérdemlem.

Valószínüleg ezt ő is észrevette és mintha láttam volna valamit megcsillanni a szemében. Az ujjai kibomlottak a kavicsot formázó alakzatból. Így csak egy pofont kaptam ,egy erővel teli jó csattanós pofont.

Szomorúságot tükröztek szemei. De ezt egy szempillantás alatt harag töltötte be. Kezeit ismét felém lendítette. Most nem pofonokat kaptam ,püfölt. Rúgásokat sem félt használni. Az utolsó ütést a gyomor szájamba kaptam ,ettől össze is rogytam a földre. És itt közeledett az utolsó rúgás is. Ami a fejemet találta el. Égette a testemet a fájdalom ,majd besötétedett a kép.

Végre meghaltam volna? Úr Isten! Nem elég ,hogy Chibi-vel újra találkoztam de még meg is ölt?! Ennél szebb halált el sem tudtam volna képzelni!

De ekkor valami eszméletlenül nagy fehér fény kísérelte kiégetni a retinámat. Csak tudnám miért ilyenkor kell megszakítani a pillanatot.

A sötétség egy csettintésre eltűnt. Helyette fehér falakat véltem felfedezni. Valószínüleg a gyengélkedőbe vagyok. Viszont az felháborító ,hogy ilyen világos az egész szoba! Talán azt akarják ,hogy megvakuljunk?!

- Dazai! -hallottam meg egy jól ismert női hangot.- Dazai! Felébredtél!

- Nem tudom ebben mi olyan szokatlan Yoshano-chan. -mondtam.

- Igazából semmi. De nagyon megijedtem! -védekezett.- Atsushi is mindjárt ideér. Odasaku-san pedig munka után jön érted.

Ekkor valami pontosabban valaki kicsapta az ajtót.

- Elnézést a késésért! -mondta lihegve Atsushi.

- Nem késtél. -mondta Yoshano.

- O..oh ,hát ez kínos. -vakarta zavarában tarkóját.

- Hello, Atsushi-kun! -köszöntem.

- Hello, Dazai-san! -lépett beljebb a szobába. Majd helyet foglalt Yoshano mellet.- Jobban vagy? -kérdezte.

- Persze ,sajnálatos módon. Pedig már megörültem ,hogy meghaltam. -tettem szívemre a kezemet.

- Az viszont fontosabb kérdés ,hogy Nakahara miért vert meg. -kezdett el gondolkodni barátosném.- Te esetleg nem tudod az okát ,Dazai? -nézett rám.

- Igazság szerint teljesen tisztában vagyok az okkal. -váltottam egy kicsit komolyabb hangnembe.

- És esetleg nem szeretnéd ezt megosztani velünk? -érdeklődött most már ő is komolyan.

- Elmondhatom de elfog tartani egy darabig. -emeltem rájuk tekintetem.

- Én ráérek. - motyogta Atsushi.

- Ahogyan én is.

- Rendben, akkor kezdjünk is bele az estimesébe. -vetettem véget a komolyságnak- Chuuyá-t óvodában ismertem meg. Nagyon jó barátok voltunk. Még azt is meg merem kockáztatni ,hogy legjobb barátok. Ez egészen harmadik osztályig tartott.....

- És miért csak addig? -értetlenkedett Atsushi.

- Hallottatok már a Tokiói botrányról?

- Mindenki hallott róla. -kezdett bele Yoshano- Nyolc évvel ezelőtt Tokióban egy áldott megölt több mint 200 embert pár óra alatt. A szomorú az az benne ,hogy a mai napig nem találtak rá a tettesre.... De ez ,hogy jön ide?