Bukott angyal👼🏼🖤[ Spacc / Tóth László f.f ]

Szakítás💔

1

- Vedd észre magad baszki, rohadt toxikus ez az egész szar - ordította a szavakat felém. A héten már ez a negyedik veszekedésünk.  Mikor vesszük észre hogy ezzel semmire sem jutunk?

Keresem magamban a hibát, a pontosan hol a gyászba basztam el ilyen komoly szinten, hogy a számomra az egyetlen és a legfontosabb ember, földbe tiport az őszinteségével. Elvesztettem egy olyan embert aki sose volt az enyém, és talán az egészen az, ami nyugtalanít.

Szinte mindennap magamat okolom azért, mert jyen hatással van rám, hogy miatta még a barátaimmal és talán a szüleimmel is szembe sállnek. Tudok róla én, hogy baszott toxikus az egészkapcsolat, de már mindent elveszítettem miatta és mégsem haragszom rá. Pedig megérdemelné, hogy helyettem en szenvedjen.

Az egész-történék és a házi buliba kezdődöttt egy részeg beszélgetés, ahol a létezes problémánkat kidumáltuk. Ezek után mindig ott volt, ha kellett. Amikor egy élemtem magam képes volt Budáról egyönni Pestre hajnali kettőkor. Hamar beleszeretem, az érzelmeim tiszták és egyesek voltak az akaratommal együtt.

Velem ellentétben Ő rejtegette az összes érzelmét, nem tudtam, hogy kölcsönös-e a szegetetem, vagyy esetleg utál-e, pontosan ezért hanyagoltam a létező összes embert körülöttem, hogy megtudhassam Meg is tudtam, kapcsolat lett bölle, de toxikus. Ne felejtsen el egy ketten tisztába voltunk vele, de tûrtük a vele járó fájdalmat.

- Ne tedd ezt velem! - mondtam alig hallhatóan, de a fülsüketítő csend, - ami jelenleg a szobát uralja - miatt tisztán és érthetően hallotta elhaló, könyörgő hangom. Nem válaszolt, lehajtotta a fejét és az emeletre indult az egykori közterület. De mielőtt megetette volna az előkő lépcsőfokot visszanézett rám és megoszólalt.

- Fogd fel, hogy kettõnk közt ez sohasem mûködött ... - legtöbb Ő halkabb volt, de a résletekre leginkább nem igazán tudtam figyelni, nem hogyy az érzelmeire. Az ájulás határán voltam, a kezem remegett, a levegőt szaggatottan és az összes hangosabban vetettem. Szédültem, megbocsátott velem a világ.

Egy baszott könnycseppet se, egy kisbaszott könnycseppet se ejtett a kibaszott arcán.
A konha pultnak támaszkodva próbáltam légzésem rendezni, ami sikertelen volt, ezért arra gondolam, hogy izok egy pohár vizet, de nem volt erégém eléni a pár centire légve csapig. Az utolsó esélyem, hogy leüljek a földre. Lassan and megfontoltam ereszkedtem a padlóra, leérkezésem után rántottam magammal pár edényt ami hatalmas koppanással értek céltem mellettem. A torkomban lévő csomó miatt szinte fuldokoltam, fájt az egész torkom, de nem engedhettem meg, hogy sírjak.

Teltek a percek és az egységes munkabérek, valamint a légzés és a légzés. A padlóról felállva vetem célba a cipők szekrényt majd a ködast, kinitottam az ajtót és már itt sem voltam.

Egyedül jártam Pest utcáit, kettő vagy talán három percenként tört rám a sírhatnék, de egyszer sem hagytam egyetlen egy könnycseppnek szabad utat.
Már hajnalodott, de a pontos idővel nem voltam képben. Ezt orvosolva elő kaptam a telefonom és megnéztem az időt, vele együtt írtam kedves barátomnak, azaz Bruno-nak, hogy mi is történt velem az elmúlt félórába, és odaírtam, hogy jelenleg hol is vagyok.

A telefont zsebre vágtam, helyette elővettem a cigis dobozom, kivettem belőle egy szálat és rágyújtottam. Jólesően sóhajtottam fel, ahogy megéreztem, azt hogy a nikotin átjárja a tüdőm. Az óra kb. két perce 4:07-et mutatott, ideje volt visszaindulni a lakásba.

A lépcsőket lassan és biztosan szeltem, az ajtót kinyitottam, majd magam mögött halkan becsuktam. Lerúgtam magamról a cipőt és a felsőm felakasztottam a fogasra. Elindultam az emeletre onnan pedig a hálóba, az ajtó tárva nyitva volt. Aludt.

- Mi a faszom?! - suttogtam kétségbe esetten. Az életemet megváltoztató veszekedés után ilyen nyugisan alszik. Azt hiszem, ez tényleg csak az én részemről szerelem.

- Laci? - kérdezte halkan félálomba. Kómás, nem emlékszik a vitára.

- Igen, baba? - és ebben a pillanatban gördült le arcomon egy könnycsepp, amely után több is jött.

- Nem bújsz ide? - kérdezte és helyezkedni kezdett. Tudtam, ha odafekszem rosszabb lesz.

- Elmegyek mosdóra! - persze nem azért mentem, hogy pisiljek, hanem csak gondolkodni. Lehajtottam a WC-t majd ráültem.

Pár perc múlva hatalmas pukkanást hallottam, ami miatt egyből kimentem. Ott pakolt előttem egy bőröndbe.

- Mit csinálsz? - kérdeztem kétségbe esetten.

- Elmegyek, elegem van és meguntam. - mondta halál nyugodtan.

- Mit untál meg? - értetlenkedtem.

- Inkább kit.

- Tessék? - éreztem, hogy ismét a szívem szakadt meg, a levegő egyre kevesebb lett körülöttem és szédültem.

- Meguntalak! - válaszolta érzelem mentesen. Nem tudtam válaszolni, gondolkodtam mit is mondhatnék végül csak annyit nyögtem ki, hogy...

- Hagyj békén! - támaszkodtam meg az ajtó fél fában, ha ezt nem teszem meg felborulok. Egy pillanatra megállt, képes voltam azt hinni, hogy meghatottam de nem. Ráhúzta a zipzárt a bőröndre, lekapta az ágyról és távozni készült. Mielőtt elhagyta volna a szobát, megállt mellettem.

- Ez nem jelenik meg. - marasztalni akartam, de semmi olyan nem volt miatt maradt volna. Elment ... Talán ökre ... Talán egy időre. Ezek vagyunk mi, a sok vita ezt hozta ki belélem és bélés, - egy rosszabbik énünket.