SELLŐ A PALACKBÓL

15. Házkutatás II.

Percekkel később Reiji lesétált a lépcsőn, az udvaron hűvös szél fújt. Reiji meglátott egy magányos alakot a letakart medencénél, elindult felé. A férfi a járólapon állt, a kezében gyűrögette a koszos halászsapkáját, és nagyon elveszettnek látszott. Mikor meglátta a felé közeledő nyomozót, kissé megfeszült a testtartása. Reiji megállt a férfi mellett.

- Üdvözlöm, még nem mutatkoztam be, Takeshi nyomozó vagyok.

A férfi szomorkásan elmosolyodott.

- Én Huan Ramirez Venegra vagyok, a kertész. Örvendek.
- Csak néhány kérdést szeretnék feltenni, aztán nem is zavarom tovább.
- Persze, segítek, amiben tudok – bólogatott a férfi. – Yv kisasszony miatt jöttek, igaz?
- Igaz. Jóban voltak?
- Mondhatni. – Huan nagyot nyelt. – Yv kisasszony mindig nagyon kedves volt. Stephen mondta, hogy kórházba került. Jól van? Fel fog épülni?
- Igen, fel fog épülni.
- De biztos? Hol van most? Vigyáznak rá?

Reiji, ahogy a férfi arcát figyelte, szomorúan állapította meg, mintha a kertésze jobban aggódott volna Yvért, mint a férje.

- Biztonságos helyen van – mondta Reiji. – Nagyon vigyázunk rá.

Huan ettől kissé megnyugodott, az ádámcsutkája már nem ugrált idegesen a hosszú és vékony nyakán. Reijinél alacsonyabb férfi volt, csontos, de szikár, barna bőrrel, mélyen ülő gombszemmel. Poros overallt viselt, a nyakánál megsárgult inget.

- Hallottam a hírekben, hogy mi történt. Én ezt... ezt nem is értem. Yv kisasszony nem olyan lány.
- Mármint milyen lány? – kérdezett rá csendesen Reiji.
- Hát olyan, aki összeállna ilyen alakokkal. Nem értem, mi történt. Szerintem csak véletlenül került oda. Biztos valami félreértés volt. Ő egy kedves lány, tudja?

Reiji nem felelt, elnézett az udvar túlsó vége felé, ahol a kennel állt.

- Maga gondozza a kutyákat?
- Igen, az én feladatom – bólintott Huan. – Én etettem őket. Okos állatok.
- Észrevett bármi különöset most pénteken?
- Nem, semmit. Nyugalmas nap volt. Este hétig dolgoztam, ilyenkor ősszel van tennivaló.
- Yv itthon volt, mikor maga elment?
- Igen, itthon. A teraszon ült. Mikor elmentem, integettem neki. Mindig visszaintegetett. Pénteken is.
- Yv egyedül maradt a házban?
- Igen, nyomozó úr, egyedül. – Huan arcára őszinte szomorúság ült ki. – A kutyákat kiengedtem, ahogy mindig, és aktiváltam a riasztót. Mindennek rendben kellett volna lennie. Nem értem, mi történt. A kutyák az ajtót is szétszedték volna, ha hallják, hogy valaki bántja Yv kisasszonyt. Mikor hétfőn jöttem dolgozni, minden normálisnak tűnt. Nem törtek be semmit, zárva volt minden ajtó. Nem értem.

Reiji karba fonta a kezét.

- Stephen szerint Yv jól kijött a kutyákkal.
- Bizony – Huan arcára nosztalgikus mosoly ült ki, felkacagott –, Stephen a haját tépte, mikor Yv kisasszony nappal kiengedte a kutyákat. Sajnálta őket bezárva. Nyáron a kutyákkal úszott a medencében, Stephennek ez se tetszett. Itt feküdt velük a napágyakon – mutatott balra. A füle kissé elvörösödött az emléktől, Reiji pedig úgy tett, mint aki ezt nem vette észre. – A kutyák imádták őt, pedig bizalmatlan állatok. De Yv kisasszonyt nagyon szeretik. Tudja, nyomozó úr, az állatok nem tévednek.

Reijinek eszébe jutott a kanapén alvó Yv, karjai közt a másokkal nyafka és barátságtalan chihuahuával. Cucorka az első másodperctől fogva boldogan bújt a lányhoz. Reiji könnyen el tudta képzelni, hogy Yv vizes fürdőruhában, napágyon heverészve olvas, és a három rottweiler, akit arra képeztek ki, hogy letépjék a hívatlan látogatók végtagjait, ugyanolyan lelkesen lebzselnek a lány a közelében, mint az apró, kézitáskában is elférő Cucorka. Úgy tűnt, Yv nemcsak a kutyák szívébe lopta be magát, hanem Huanéba is.

Ekkor a kutyák felugrottak az eddigi heverészésükből, szinte vigyázzba pattantak, mint akik parancsra várnak, az egyik boldogan ugatott.

Reiji megfordult. Egy magas alak közeledett az ösvényen.

Na, megjött az alfa, húzta el a száját gúnyosan Reiji.

- Jó napot, uram! – köszönt Huan hangosan.

Takuya viszonozta a köszönést, pár méterre megállt Reijitől, pont egyforma magasak voltak. Egymásra néztek. Feszülten hosszúra nyúlt a csend.

- Hogy haladnak, nyomozó? – kérdezte Takuya. – Kellőképp szétszedték már a házamat?
- Remekül haladunk, mindjárt végzünk – felelte Reiji könnyedén. – A kollégáim épp csákánnyal szedik fel a parkettát.

Takuya ugyanolyan gúnyosan elfintorodott, mint az előbb Reiji. Reijit kicsit megnyugtatta a tudat, hogy eszerint a mély, zsigerből fakadó utálata kölcsönös. Még Huan is érezte a fagyos hangulatot, mert egyre szaporábban gyűrögette a sapkáját.

- És megtalálták, amit kerestek? – kérdezte Takuya.
- Mihelyst megtaláljuk, szólunk – felelte Reiji.
- Nagyszerű. Mert ha nem állnak elő kész tényekkel, akkor legközelebb az ügyvédemmel fog beszélgetni arról, hogy minden alap nélkül tartják tőlem távol a feleségemet.

Szarjál sünt, te rohadék, gondolta sötéten Reiji, egy kövér, harcias, nagyon mérges sünt.

Takuya indult volna a házba, de Reiji egy kérdése megállította:

- Hol találom Guy Mortent? Szeretnék vele is beszélni.
- Mortennel? – Takuya felvonta az egyik szemöldökét. – Sok sikert, nyomozó. Ha Morten nem akar magával beszélni, akkor nem fog magával beszélni.
- Ez nem választás kérdése.

Takuya kék szeme gúnyosan villant.

- Gondolja? Nos, maga itt a törvény. A titkárnőm megad minden adatot, amit csak kér.

Reiji észrevette, hogy Takuya a bal kezében cigarettás dobozt fogott. Reiji összehúzta a szemét, de nem szólt. Addig nézte a magas alakot, amíg az el nem tűnt a házban. Huan halkan megköszörülte a torkát, Reiji a férfira nézett.

- Kérem, átadná Yv kisasszonynak az üdvözletemet? Hogy jobbulást kívánok... és hogy tényleg várjuk haza őt?

Reiji fáradtan sóhajtott.

- Átadom. Persze, hogy átadom. – Eszébe jutott egy kérdés: – Mondja, a főnöke dohányzik?
- Igen, nyomozó úr. Elég régóta. Miért kérdezi?
- Csak érdeklődöm, Huan.

* * *

Már jócskán este volt, mire Reiji a többiekkel együtt az irodában végzett minden jelentéssel és papírmunkával. Reiji feje zsongott a fáradtságtól, a szája kiszáradt. Az íróasztalánál ült, befejezte az utolsó oldalt, letette a tollat. Belekortyolt a kávéjába, amiből eddig nem ivott, pedig már rég kihűlt. Fáradtan simított végig a haján.

- Az a ruha, ami Yven volt az Alkonyat utcában...
- Mi van vele? – ásította Ganz a másik asztalnál.
- A szobalánya szerint az egy hálóing volt.
- Hálóing? – Az egymással szomszédos asztalnál ülő Howl és Ganz összenéztek. – Biztos?
- Szerinte igen. Azt mondta, más ruhája nem hiányzott.

Owari, aki eddig arccal borult az íróasztalára, és Reiji azt hitte, már rég elaludt, most megszólalt:

- Nem lehet, hogy a szobalány tévedett? – A hangját tompította, hogy még mindig arccal az asztalra volt borulva. – Én se tudom, hány gatyám van, nemhogy a bejárónőm.
- Tegyük fel, hogy nem tévedett – vont vállat Reiji, álmosan megdörzsölte a szemét.
- Persze, tegyük fel este fél tízkor, egy tizenhat órás műszak végén, miért ne – motyogta Owari.
- Oké, több okból lehetséges ez – vakargatta a fejét Ganz. – Az egyik, hogy az ágyból rángatták ki szerencsétlen kislányt.
- A másik, hogy hirtelen kellett menekülnie, de úgy tűnik, elkapták. – Howl az asztalra könyökölt, az öklével támasztotta a fejét, a szemét vörös pókhálóként lepték be az erek.
- Vagy úgy akart meglépni, hogy senki se fogjon gyanút – fűzte hozzá Reiji, ő is egyre laposabbakat pislogott. – A kertész szerint minden be volt zárva, nem feszítettek fel semmit. Ha te betörsz valahová, bezárod magad után az ajtót?
- Oké, a lényeg, hogy miért kapták el, nem az, hogy hogyan. – Owari nyögve nyújtózkodott, hátradőlt a székben. – Csavarhatjuk ezt akárhogy, srácok, a vége az lett, hogy elkapták és majdnem kinyírták. Ha újra elkapják, szinte biztos, hogy ezúttal kinyírják. Ezért lenne jó kitalálni, mi a szar volt ez. De ha itt ülünk és szenvedünk, azzal biztos nem haladunk. Takarodjunk inkább haza aludni.

Howl nagyot ásított.

- Nem hiszem el, de egyetértek Owarival. Húzzunk haza. Majd holnap innen folytatjuk.

Pakolni kezdtek, Owari fáradtan, de sunyin Reijire vigyorgott.

- Na, öcskös, hogy élvezted a szabadnapodat?
- Szűnj meg – motyogta Reiji, aki olyan fáradt volt, hogy a maradék kávéját a mosogató helyett az egyik cserepes páfrányra öntötte.

Howl vitte őt haza, kocsival. Reiji észre sem vette, mikor elaludt az anyósülésen, feje az ablak üvegének dőlt.

_______________________

Szerzői megjegyzés: 
Apró malőrke egyébként, miután befejeztem és átnéztem a fejezetet, akkor jutott eszembe, hogy zsaru nem jár egyedül, szóval nem kellett volna három helyre szétküldenem őket kihallgatni. Ám nem akartam újraírni, a lényegen ez nem hiszem, hogy változtat. Lépjünk túl engedékenyen ezen :D