Első kör

740 32 3
                                    

CHARLES

A pálya és környéke már nem olyan zajos, mint korábban. A versenynek vége, már minden kocsi a megérdemelt pihenőjét töltheti. Lassan a nézőtér is teljesen kiürül, már a sajtósok is pakolnak. Nekem is már csak egy rövid „Kérdezz! Felelek." van hátra és az esti megbeszélésig szabad leszek. Bár ahhoz sincs sok kedvem, de kiadták, hogy mindenkinek ott kell lennie. Biztos valami fontos embert várnak, aki előtt majd smúzolni kell. Pont magasról teszek rá. A lényeg, hogy a seggem alatt egy működő kocsi legyen, hogy erre ki adja a pénzt az a legkevésbé sem izgat.

Megrázom a fejem, muszáj nyugodt fejet vágnom, hiszen mindenhol kamerák vannak. A nagy lendületben megtántorodom és nekiütközőm valakinek. Rögtön szabadkozni kezdek, mire az előttem álló lány szélesen elmosolyodik és dadogni kezd.

- Én is nagyon sajnálom. Nem volt szándékos – a francokat nem, a szeme elárulja és amúgy sem ez az első rodeóm, nem most jöttem le a falvédőről. Mégis mosoly jelenik meg az arcomon.

- Semmi baj.

- Charles, nagy rajongód vagyok. Csinálhatunk egy képet? Két napja reménykedem benne, hogy találkozunk, de már feladtam.

- Persze – bólogatok, majd beállok a lány mellé. Igyekszem figyelni, hogy ne érjek hozzá, ő már nem ilyen figyelmes. De nem zavar. Már nem.

Szeretem a rajongóimat és sok mindent elnézek nekik, ahogy ők is nekem. Ők olyannak látnak, amilyennek lennem kellene és nem annak, ami vagyok. Sokak szerint ez rossz, de régen valaki azt mondta nekem, hogy ez pont fordítva van, mert a figyelem és a szeretet, amit kapok, arra ösztönöz, hogy jobb legyek. Ironikus módon pont annak a valakinek a szeretete és figyelme hiányzik, aki ezeket mondta nekem.

LADY SOPHIA ELENA MONTGOMERY-BARRON

Impozáns név egy impozáns nőnek. De nekem csak Selena volt. Mindenki más Lady Sophienak hívta, de én az első perctől valami egyedit akartam. Ő Leslienek hívott, a keresztnevem végéből és a vezetéknevem elejéből rakta össze. Azt mondta képtelen lenne a következő királya nevén szólítani. Amikor először hallottam hangosan nevettem, szerintem azóta sem nevettem olyan jóízűen, pedig annak már jó öt éve.

Kettő pedig annak, hogy utoljára hallottam a nevem: Leslie. És kábé 24 órája, hogy utoljára gondoltam volna rá. Mert minden nap gondolok rá, ahogy arra is, hogy mi lett volna ha. De nem lett semmi sem. Pedig, ha most visszamehetnék máshogy döntenék. De ez csak álom marad.

Már majdnem elérem az interjú helyét, mikor valaki utamat állja. Én sem vagyok alacsony, de ez az öltönyös fickó egy egész fejnyivel leköröz. Széles vállai láttán sem érzem magam fickósabbnak nála, fogadni mernék legalább az egyik vállát le kellene vágni, hogy beférjen a versenyautómba.

- Elnézést – nézek a szemébe, de a pillantásától megfagy az ereimben a vér. Úgy mér végig, mint aki a megfelelő pontot keresi ahhoz, hogy hol tudná a lehető legnagyobb kárt tenni bennem. Azt hiszem ezután a találkozó után a férfi egomnak terápiára lesz szüksége.

- Szeretnék továbbmenni, itt lesz interjúm a Global Sport emberével.

- Most foglalt, mást kérdez – határozott, de halk kijelentése ismerősen cseng, akár a hangja. Mintha valahol már hallottam volna. De azt kizártnak tartom, mégiscsak emlékeznék egy hegyomlásra, aki mellett totyogós kisfiúnak érzem magam.

Nem tudok mit tenni karnyújtásnyi távolságon kívülre hátrálok és próbálok elnézni Küklopsz mellett. Gyorsan elneveztem, ha már a nevét nem tudom. Elsőre semmit nem látok, így a telefonomért nyúlok és pörgetni kezdem a hírfolyamot. Fogalmam sincs mi áll benne, fél szemem még mindig Küklopszon, aki már hátat is fordított nekem. Más esetben azt gondolnám, ki az a hülye, aki simán hátat fordít egy idegennek, de ennek az embernek valószínűleg soha életében nem kellett attól tartania, hogy valaki hátba támadja. Mikor végre bemozdul egy kicsit elnézek mellette.

Második esély [Charles Leclerc magyar fanfiction]Where stories live. Discover now