Második esély [Charles Leclerc magyar fanfiction]

Második kör

A levegő egyre nyomotabbá vált, meg sem kellett néznem az előrejelzést, hogy tudjam pár órán belül szakadni fog az eső. Kinéztem a kocsi ablakán a távolban egyre sötétebb felhők gyűltek. Az autópályáról lehajtva lehúztam az ablakot. Sokkal jobban szerettem a huzatot, mint a légkondicionálót. Mélyet szippantottam a beáramló levegőből. A lehajtó mellett éppen búzát arattak, így az autópálya mellett is kellemes illat terjengett. Nem tudnám megmondani mi ez az illat én egyszerűen csak nyári napsugárnak hívom.
- Rögtön a megbeszélés helyszínére menjünk vagy még beugorjunk a szállodába? – Simon tárgyilagos hangvétele megnyugtatott. Még úgy is, hogy tudtam az egész csak álca. Aggódott értem és egyáltalán nem örült neki, hogy visszatérek a Forma 1-hez. Egész nap úgy körözött körülöttem, mint egy aggodalmas apuka, aki először viszi játszótérre a gyerekét.
- Benéznék pár percre.
- Rendben – bólintott és láttam rajta, hogy valamit még kérdezne, de inkább visszafogja magát.
- Ugye tudod, hogy nem én akartam visszajönni ide?
- Lady Sophie? – szinte csak és kizárólag a nyilvánosság előtt nevezett így, ezért pontosan tudtam hiába a legjobb barátom és legelszántabb védelmezőm, most mégis próbál távolságot tartani.
- Ezt a csatát meg kell vívnom, hogy ne veszítsem el a háborút. De felvértezve tértem vissza. Amit fel kellett dolgoznom azt feldolgoztam, megbocsátottam, amit meg kellett bocsátani. Semmi sem zavarhat meg.
- Még Leclerc sem?
Simonnal beszélgetni olyan volt mint a hullámvasúton ülni bekötött szemmel. Először tartózkodó, lassú akár egy emelkedő, majd bumm hirtelen lecsap, hogy már csak a zuhanást érezzem.
- Főleg ő nem. De szerinted itt lennék, ha nem tudnám magamról száz százalékig biztosan, hogy profihoz méltón tudom kezelni a helyzet?
- Nem a te profizmusodat kérdőjelezem meg, hanem az övét. Igaz eltelt két év, de semmi sem mutatja, hogy egy fikarcnyit is fejlődött volna.
- Aranyos, hogy kutakodsz az exem után, de tudod, hogy engem nem érdekel.
Hazudtam. Érdekelt nagyon is, csak próbáltam nem több sebet okozni magamnak az elmúlt két évben.
Már önmagában az is eléggé megrázott, hogy hirtelen barátokból többek lettünk. Mindig is vonzódtam hozzá, de elnyomtam magamban az érzéseimet, mert nem hittem, hogy ő is hasonlóképpen érez. Aztán mégis a karjaiban találtam magam. Nem is lehettem volna boldogabb, de aztán közölte, hogy nem akarja folytatni velem. Tehetetlen voltam, néztem ahogy elmegy és magamra hagy. Mégsem ez volt a legnagyobb próbatételem. Árulásának következményeiből az elmúlt két évben próbáltam kigyógyulni, több kevesebb sikerrel. Egyáltalán nem volt szükségem arra, hogy a róla szóló híreket és a képeit látva felzaklassam magam.
Szerettem őt. Titokban. Viszonozva. Magányosan.
De vége lett. A motorbaleset után a saját egészségemre kellett koncentrálnom, így sokáig távol tudtam maradni az eseményektől. Aztán Svájcban megtaláltam az otthont, amim sose volt. Ezért a húzásomért őrült csatározásba kellett kezdenem a családommal, akik árulásnak vették, hogy elhagyom dicső családunk szülőföldjét és holmi betelepült idegenként élem – ahogy ők fogalmaztak – „A saját muzsika hangjai”-mat.
Szóval hamar elrepült az idő, mindig volt valami, ami lekötötte a figyelmemet. De most lényegében Charles lesz a munkám. Vagyis most jön a tűzpróba, hogy valójában tényleg feldolgoztam-e a múltat vagy csak hazudtam magamnak. Újabb hazugság lenne az is, ha azt mondanám, hogy ez nem rémiszt meg. Egy dolog kitalálni a tökéletes tervet, megint más végre is hajtani.
Elmélet és gyakorlat. A saját érzéseimmel kapcsolatban ez két dolog sose volt teljesen összeegyeztethető. Előhozakodhatnék a családom rossz példájával, hogy a minta amit láttam örökre rányomta a bélyeget az érzelmi fejlődésemre.
Először is ott volt a nagyapám. Több nővel feküdt össze, mint amennyi csillag van az égen. Sosem lepődtem volna meg, ha egyszer csak felbukkan egy „szerelemgyereke”, aki azt állítja, hogy egy afférjából született, amire még csak nem is emlékszik. Ez pedig elindít egy lavinát és hirtelen több tucat nagynénim és nagybácsim lesz. Nem túlzok, ha azt mondom, egy időben nagyon megválogattam a randipartnereimet, mert nem lehettem biztos benne, hogy nem egy ismeretlen unokatesómmal randizok.
Apám Lord Montgomery és anyám, Lady Barron, már egy fokkal jobbak voltak. Nekik nem voltak megszámlálhatatlan szeretőik, mindössze 1-1 kapcsolatot tartottak fenn egymás mellett, persze néha lecserélték az előzőt, de anyám például 10 évig volt együtt a személyi edzőből előléptetett szeretőjével. Apám pedig tűrte, nem csak azért mert anyám révén még befolyásosabbá és vagyonosabbá válhatott, hanem azért mert neki is megvolt a maga külön élete.
Szegény gazdagok, igaz?
A bátyámra még kevésbé gondolok szívesen mostanában. Ő az agglegények életét élte, legalább azt a számlájára lehetett írni, hogy nem házasodott meg, hogy utána fűvel fával csalja az asszonyt. Persze a partnereit így is gyorsabban cserélte, mint más a zokniját. A legutóbbi húzása után köztünk is megromlott a kapcsolat, mert nem tudtam felfogni, hogy még a nemesi befolyását is képes volt beveti annak érdekében, hogy le tudja rázni a kétszínű exét.
Hozzájuk képest én apáca voltam. Nem véletlen, hogy A muzsika hangjaival szekáltak. Charles volt a legkomolyabb kapcsolatom, ami elég sokat elmond rólam. Előtte a gimnáziumban voltak srácok, de velük mindig csak egy két randiig jutottam. A nagybetűs elsőt Arturnak hívták. Vele majdnem két évig voltam együtt, ez volt a leghosszabb kapcsolatom, ami megint csak elég sokat elmond rólam. Főleg úgy, hogy a leghosszabb és legkomolyabb kapcsolatom nem egy és ugyanaz.
Utána jött Charles, azóta senki. Simon szerint ideje lenne keresnem valakit, akivel családot alapitatok. Mindig azzal jön, hogy az ember társas lény és a genetikánkba van épülve, hogy találjunk valakit. Ekkor persze mindig előhoztam az én családom genetikáját és abbamaradt a beszélgetés. Simon nagyon konzervatív. Azt a nőt vette feleségül, akivel a végzős báljára ment, azóta is együtt vannak. Három gyereket neveltek fel, most pedig a negyedikből, vagyis belőlem is egészséges felnőttet próbálnak varázsolni.
Marie Anne most velünk utazgat a világban és még Simonnál is nagyobb segítségem. Mikor a baleset után ágyba kényszerültem ő volt mellettem. Segített a tornában, az életem menedzselésében, a teljes felépülésben, de lényegében mindenben, a bizalmasom lett, neki még olyat is elmondtam, amit Simonnak sem tudtam. A titkaimat is úgy őrizte, mintha az élete múlna rajta. Ezért pedig mindig hálás leszek neki.
Időközben Simonnal megérkeztünk a szállodába, szinte berobbanok a lakosztályba, adok egy puszit az engem fogadó Marie Annenek, majd elvonulok a hálószobába. Mielőtt becsuknám az ajtót, még hallom a turbékoló házasok hangját.
- Hogy van?
- Láthattad magad is.
- Vigyázz rá, jó! Erős lány, de semmi szükség rá, hogy ezért az élet állandóan kihívások elé állítsa.
- Nem kell figyelmeztetned kedvesem, pontosan tudom, hogy mi a feladatom.
- Büszke is vagyok rád, szerelmem.
Mély levegőt vettem. Irigy voltam rájuk, kár is lett volna tagadni. Vágytam egy ilyen kapcsolatra, mint az övék. De most teljesen mindegy volt, nem ezért jöttem. A következő fél órában igyekeztem minden figyelmemet annak szentelni, ami jöttöm valódi célja volt.
Annyira büszke voltam magamra amiért sikerült  viszonylag nyugodtan visszatérnem a száguldó cirkuszhoz. Persze még a hivatalos bejelentés hátravan, ami valószínűleg feleslegesen nagy felhajtással fog majd járni, de megtettem az első lépéseket anélkül, hogy kiborultam volna.
Mikor beléptem a Ferrari garázsába és találkoztam Carlossal, megnyugtatott az ismerős arc látványa. Kedvesen fogadott és leszámítva, hogy felemlegette a motoros esetet minden rendben ment. Nem szerettem arról beszélni, de az első próbát kiálltam és csak annyit beszéltem a dologról, amennyitől senkinek sem volt kedve még több kérdést feltenni.
Aztán ott volt Charles. Két év óta először találkoztunk.
Felperzselt.
Fürkésző tekintete, mély hangja, keze érintése.
Mégis tartottam magam. Egészen addig, amíg meg nem kaptam tőle az első üzenetet. Beszélni akart velem. De én nem válaszoltam.  Majd újra kérlelt, de úgy döntöttem ignorálom őt, egészen addig, amíg hazugsággal nem vádolt. Olyan gyorsan öntötte el agyamat a düh és félelem furcsa elegye, hogy a józan eszem szinte rögtön bele is fulladt.
Vajon tényleg tudja, vagy csak fel akarja hívni magára a figyelmet? Nem, biztosan nem tudja, lehetetlen. Simon elintézett mindent. Mégis rá kellett kérdeznem nála, de azt nem mondtam el, hogy Charles felkeresetett üzenetben.
Vegyes érzések kerítettek hatalmukba. Először is dühös voltam Charlesra, mert ilyen arcátlanul megvádolt  a semmiből, ráadásul ez azt jelezte előre, hogy a következő hetekben sem fog majd békén hagyni, ami problémát jelentett, mert így minden lépésemre vigyáznom kell majd. Másrészt egy mélyre temetett részem örült neki, hogy érdeklem őt. S reménykedett benne, hogy a személyiségem azon fele, amelyik a főnök volt és a döntéseket hozta, majd megenyhül az irányába és ismét közel engedi magát hozzá. De nem tehettem meg. Ebben a helyzetben amiben most éltem vagyis inkább túléltem semmiképp.
Az esti bejelentés zökkenőmentes volt. Elmondták, hogy mivel bízott meg a FIA és kérték az összes csapat teljes körű együttműködését. Utána még a csapatfőnökök személyesen is gratuláltak nekem, de szerencsére a többiekkel nem kellett találkoznom. Nem is biztos, hogy képes lettem volna végig vinni. Az ismerős arcokról kivétel nélkül a zavarodottságot olvastam le. Nem értették hová tűntem két évre. Korábban volt, hogy a családom heteken át együtt utazott a versennyel nyaralás címszó alatt és minden futamot élőben néztünk meg. De én két éve még a hazaiakra sem mentem el. Az újjak arca is árulkodó volt. Fogalmuk sem volt, hogy ki vagyok és miért ez az izgatottság a többiek felől. Viszont biztos voltam benne, hogy mire megkezdem a munkát már mindenki tisztában lesz az igazság egy részével legalabbis ami a családom kötöttségét jelenti. Charlesról nem tud senki és nem is fog.
Az első napot tehát sikeresen zártam. Itt volt az idő, hogy megküzdjek a második esélyemért.