Második esély [Charles Leclerc magyar fanfiction]

Hatodik kör

Küklopsz hangja szelte ketté a levegőt. Naná, hogy megint az utamba áll. Pedig olyan jól kiterveltem mindent.
A mezőnyből csak pár ember tudott arról, mi volt köztem Sophieval. Max volt az egyik, igy megkértem foglalja le a lányt, amig olyan helyzetbe nem tudom, hozni, amiből nem tud menekülni és nem tud lerázni. Riccardo közbejött, tudatlanul is az én malmomra hajtotta a vizet és mikor megjelentem egyből vette a lapot. Örültem is, hogy Maxot nem kell bevetni, mert az egész tervtől totál kikészült, egyáltalán nem tartotta helyesnek, hogy terveket szövők a nő ellen, akibe szerelmes vagyok.
De nem volt más választásom. Régen ilyenre sose került volna sor, de azt hiszem, hogy ez a játszámázás jelezte, hogy valami a mélyben még forrong és alig várja, hogy a felszínre törjön.
Pont mint a frissen jött dühöm és elszántságom is. Ráadásul a pálya és a verseny közelsége csak rontott az állapotomon, a Sophieval való helyzetet illetően is. Legalább annyira akartam tőle az igazságot, mint elsőnek elhajtani a kockás zászló alatt.
- Ez borzalmas volt - jelentette ki Max, miután Sophie egérutat nyert a testőre segítségével. - Komolyan Charles. Az a Simon pasas kettétör, ha még egyszer sarokba szorítod Sophiet, persze ha előtte még ő nem folyt meg. Mégis mire jó ez az egész?
- Meg kell tudnom az igazat.
- Az igazság az, hogy Sophienak balesete volt. Mit vársz mégis, mi derülhet ki?
- Az, hogy hazudott miattam. Hogy el akart tűnni, mert összetörtem.
- És ez neked miért lenne jó?
Max jókat kérdezett. Lorenzo is vagy millió kérdést tett fel, hogy azok által jobb belátásra térítsen, de egyik sem talált be annyira, mint a barátomé.
Mégis mire jó nekem, ha Sophienak nem volt balesete, és miattam tűnt el, mert nem bírta elviselni, hogy elhagytam?
Megbocsáthatatlan.
Bármi legyen is a teljes igazság.
- Bármennyire is kifacsart logikával gondolkodsz, azzal csak ártani tudsz. Ne a múlton töprengj a jelenre koncentrálj. Mit számit, hogy megbocsátott-e vagy sem, ha most kiborítod, azzal csak még távolabbra taszítod.
- Igazad van - veregettem vállba a versenytársamat, majd magára hagytam és Sophie irányába indultam el. Max mintha valamit még mondani akart volna, de mivel még mindig jócskán akadtak körülöttünk kíváncsi fülek, inkább gyorsan elfojtotta feltörő gondolatait.
Az egyik kevésbé használt kijárat előtt nem sokkal értem be Sophiet és Küklopszot. Az egyik keskeny konténerek közötti szűk folyosó közepén álltak és beszélgettek. Bebújtam a konténer mögé és próbáltam kivenni a szavaikat.
- Mégis mi volt ez Simon? Ahelyett, hogy leállsz vitatkozni pár zugfirkásszal, arra kellett volna figyelned, hogy Charles ne tudjon sarokba szorítani. Kész haditervvel állt elő. Te pedig nem voltál sehol, hogy kiments a helyzetből.
- Nagyon sajnálom Sophie. Az az idióta újságíró teljesen felpörgött, alig bírtam leállítani.
- Remek. És mégis mit tudott volna meg tőlem, ha odaér hozzám? Charles a motorbalesetről kérdezett, Simon. A kibaszott motorbalesetről. A fejébe vette, hogy valami nem stimmel az esettel. És mi ketten tudjuk, hogy valóban nem stimmel.
- Ne aggódj, minden nyom el lett tűntetve. Soha senki nem jön rá, hogy mi történt akkoriban.
- Biztos vagy benne?
- Te biztos vagy benne? Hiszen rajtad áll vagy bukik minden. Ha te nem beszélsz, senki nem tudhatja meg.
- Hát, ha Charles álandóan a nyakamra jár, nem biztos, hogy tudom magam tartani. Próbálok a lehető legkevesebbet mondani, hogy ne kapjon hazugságon. De az lenne a legjobb, ha lehetősége sem lenne beszélni velem. Szóval jó lenne, ha mostantól nem hagynál magamra.
- Rendben van Sophie. Sajnálom. Többet nem fordul elő.
Sophie mély levegőt vett, látszólag ennyi elég volt, hogy megnyugodjon. Bár a hallottak után én csak még idegesebb lettem. Szóval mégis csak igazam volt. Valami nagyon nem stimmelt a sztorijával. Talán tényleg nem is volt balesete. Talán csak el akart tűnni a világ elöl.
Számtalanszor álmodtam róla és arról hogyan viselhette a szakítást. A legtöbbször annyira összetörtnek láttam, mint amilyen én voltam. De volt amikor más karjaiban vigasztalódott. Az volt a legrosszabb, mert a bűntudat mellett a féltékenység is a lelkemet mérgezte. De most volt még valami, ami csatlakozott ezekhez az érzésekhez. Mégpedig a félelem, mert amint Sophie arcára néztem tudtam, hogy az újra találkozásunk valami szörnyűségedet szabadít fel.