Második esély [Charles Leclerc magyar fanfiction]

Harmadik kör

Leginkább egy megszállott zombihoz tudnám hasonlítani magam, legalábbis ami az elmúlt két hetet illeti. Most, hogy újra versenyhétvége és pár órán belül már a 16-os számú piros Ferrariban szelem majd a köröket, kezd kitisztulni a fejem.
Ám ez a tisztánlátás nem volt rám jellemző, miután Sophie hirtelen újra feltűnt az életemben. Az első három napban teljes sokkban voltam. Annyira sem érzékeltem a külvilágot, hogy tudjam pontosan mivel is bízta meg a FIA Sophiet. Csak annyi rémlik az egész eseményből, hogy a lelkünkre kötötték, legyünk együttműködők.
Az ezután következő két napban, próbáltam a feltörő emlékek elől menekülni. Nem hazudhatok, főleg magamnak nem. Emlékek minden nap jöttek az elmúlt két évben. De ez most más volt, a visszatérése, mintha eltörölte volna a korábban felépített gátakat és most özönvízként csapnának le rám a múlt árnyai. Próbáltam sporttal és szimulátorozással elterelni a figyelmem és el is mondhatom, hogy életemben nem futottam ilyen rövid idő alatt ekkora távot és nem ültem ennyi időt gép előtt mint ebben a pár napban, mégis az egész semmit sem ért.
Aztán mikor úgy döntöttem, hogy kimozdulok otthonról és feltöltőm a hűtőm, hátha ez majd segíteni fog, egy motor száguldott el az orrom előtt, épp mikor kiléptem a közeli szupermarket ajtaján.
Na itt fordult át bennem valami, és sima mezei zombiból holdkoros megszállott lettem.
Felvillant a jelenet Sophie és Carlos között, amikor a spanyol arról kérdezte motorozik-e még. Aztán szóba került a baleset, amiről Sophie biztosan hazudott. Teljesen megfeledkeztem róla, még azután is, hogy vakmerőségemben írtam is neki.  Persze lekoptatott, én pedig ráhagytam egészen addig a pillanatig, mig a motoros újra eszembe nem juttatta.

Egy héttel korábban

Majd szétszakadt a fejem. Napok óta a monitorok előtt ültem, de innen a legutóbb vagy tíz órája álltam fel. A szemeim égtek, már a betűket sem láttam rendesen. De éreztem: már közel járok.
Amint hazaértem a boltból rögtön neki láttam a kutatásnak. Mindent tudni akartam Sophieról.  Miután elhagytam Londont muszáj volt kivernem a fejemből, így nem kutattam utána, csak közvetlen a baleset után, de mikor kiderült, hogy hamar rendbejön, már nem csekkoltam többet. Tudtam, hogy jól van, ennyi elég volt. De most döbbenten láttam, hogy a baleset után teljesen felszívódott. Nem jelent meg egyetlen eseményen sem.  Persze az nem lepett meg, hogy a Formula 1 kikerült a naptárából, de Wimbledont és az ascotti derbit is kihagyta. Ami igazán gyanúra adott okot, hogy a szokásos éves a királynő által szervezett kertipartin sem vett részt. Az egyik ilyen esemény után íródott egy cikk arról, hogy Lady Sophie elköltözött Londonból, de nem kapták fel a nagyobb lapok, igy lényegében lábjegyzetnek tekinthető az  angol nemességről szóló híradások mellett.
Ezek után a hírhedt motorbalesetnek is jobban utána néztem éppen egy a többihez képest hosszúra sikeredett híradást néztem, mikor valaki becsapta bejárati ajtót. Annyira megijedtem, hogy majdnem kigurult alólam a szék, amikor megugrottam.
- Ja, jó még élsz! – jelent meg Lorenzo közvetlen előttem.
- Ember normális vagy! – kiáltottam rá idegesen. – Majdnem szívrohamot kaptam miattad.
- Én is kérdezhetném ezt tőled. Anya halálra aggódja magát. Napok óta életjelet sem adsz magadról, és a közös ebédre sem jöttél el.
- Mi van? Az nem holnap lesz.
- Charles, ma van holnap.
- Mi?
- Mikor aludtál utoljára?
- Nem tudom – vallottam be.
- Mégis mit csinálsz? – nézett körbe, majd mikor meglátta az egyik kinyomtatott cikket, szinte láttam, ahogy felvillan a villanykörte a fejében. - Ugye nem Sophie után kémkedsz?
- Miért kérdezed, ha tudod a választ? – fordultam el, hogy a bátyám ne lássa, milyen szörnyen érzem magam.
- Tudom, hogy visszatért. De nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz majd rád. Azt hittem rég túlvagy rajta.
- Túlleni rajta? A lányon, akit mindenkinél jobban szerettem, mégis elhagytam? De várjunk csak te honnan tudsz róla? Még nem volt nyilvános bejelentés.
- Arthur mondta, ők is kaptak tájékoztatást.
- Értem.
- Szóval mi ez az egész? Miért nézel ki úgy mint egy élőhalott és miért van tucatnyi cikk kinyomtatva arról a lányról?
- Mert valami nem stimmel. Sophie hazudott és biztos vagyok benne, valami nagy dolgot rejteget, talán velem kapcsolatban.
- Hogy mi?
- Hallottam mikor Carlossal a motorbalesetéről beszélgetnek és Sophie hazudott róla, tudom láttam rajta.
- Mégis miből?
A testbeszédéből. Pont úgy remegett meg, mint régen.
- Ennyiből nem tudhatod, hogy hazudik.
- Lehet, de akkor ezekre mi a magyarázatod?– mutattam a kinyomtatott halom cikkre, miközben realizáltam, hogy éppenséggel nem néz ki a helyzet egészségesen, sem a kinyomtatott mennyiség, sem a kialakult káoszt tekintve. A felhalmozódott kajásdobozokról és üres energiaitalos dobozokról már nem is beszélve.
- Charles, kezdek aggódni. Fogalmam sincs miről beszélsz, de a frászt hozod rám.
- Csak hallgass végig – hangom megremegett, kétségbe voltam esve és a testvérem ezt pontosan tudta is. Szükségem volt valakire, aki meghallgat akár igazat ad nekem, akár nem. Ezért nem ellenkezett leült az egyik közeli székre és minden figyelmét rám fordította.
- Először is az időjárás. Aznap esett, az utakon állt a víz.
- Mint Angilában álltalában.
- Most akkor meghallgatsz? – csattantam fel idegesen már nem először ma.
- Oké, igazad van, folytasd.
- Sophie ennél felelőségteljesebb sofőr. Ilyen körülmények között nem ült volna motorra. Akkor miért tette? Egyáltalán tényleg motorra ült akkor és úgy érte baleset?
- Már miért hazudtak volna erről?
- Honnan tudjam, de a helyszínen készült felvéltelek is gyanusak. Egy sincs Sophieról. Pedig ha egy ilyen híres ember balesetezik, perceken belül ott a sajtó vagy legalább egy olyan szemtanú, aki kamerázni kezd. De itt semmi. Csak arról van kép, ahogy a helyszínelők dolgoznak.
- Ha voltak helyszínelők, akkor a baleset is valós volt biztosan.
- Jó tegyük fel volt baleset. De hová tűnt Sophie két teljes évre? A baleset után úgy hogy három hónapig kórházban volt, egy kép sem készült róla gipszben vagy kötésekben. Pedig bármennyire is menő magánkórház, akkor is valakiknek kellett látnia őt és legalább az egyiküknek eszébe kellett volna jutnia fotózni vagy legalább infókat kiszivárogtatni.
- Tudod, hogy a Montgomery család, beleértve Sophiet is utálja gyengének láttatni magát. Biztos jól elbújt, hogy ne lássák sérülten és elesetten, meg ha készültek is képek róla, azt jó pénzért megvette mielőtt a sajtóhoz került volna. Most csak hárítani próbálsz! Charles annyira értelmetlen ez az egész. Te magad sem tudod, hová akarsz kilyukadni ezzel a nyomozással. És mindketten tudjuk, hogy miért. Ez csak elterelés. Belekezdtél ebbe az értelmetlen nyomozásba és teória gyártásba, csakhogy ne kelljen szembe nézned a valósággal.
- Oh és mi lenne az a valóság?
- Hogy akármi is legyen az ami kettőtök között volt, az itt van még most is, mert sosem zártátok le. Be kell látnom, és még élek én magamnak nem bocsátom meg, hogy csak a mi nyomásunkra szakítottál Sophieval. Akkor mindannyian úgy láttuk, hogy ez lesz a legjobb neked. De nagyot tévedtünk. Nem lett volna szabad beleavatkoznunk.
- Enzo, kérlek!

Hirtelen újra ott voltam két évvel ezelőtt, London utcáin vánszorogva, ahogy a fejemben a számomra fontos emberek visszhangozták, hogy Sophiet nem vihetem magammal, meg egyáltalán ő sem jönne velemsoha. Ha pedig nem engedem el a karrieremnek vége, mielőtt igazán elkezdődne.
Mikor odaértem a belvárosi lakásának bejáratához megtorpantam. Döntést kellett hoznom. Megnyomtam a kapucsengő gombját, majd az elektromos ajtó hangos sípolása rántott vissza a valóságba.

Sziasztok!
Végre visszatértem és mostantól már biztosan rendszeresen tudok majd új részeket feltölteni a válatokban már a tizenharmadik körnél járok.
Remélem tetszeni fog nektek a történetem.
Mit gondoltok? Charlesnak van igaza vagy a testvérének? Mi lehet az a titok, ami hamarosan felforgat mindent?