Második esély [Charles Leclerc magyar fanfiction]

Ötödik kör

A következő órákban szinte levegőt venni sem volt időm. Az újságírók teljesen bezsongtak a jelenlétemtől. Mindenki akart egy saját interjút, senkinek sem számított, hogy ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, a lényeg, hogy pont az ő kamerájukba nézve nyilatkozzak. Már a második szabadedzésnek is vége volt és végre kezdett oszladozni a tömeg, mikor a boxutcában összetalálkoztam Dannievel. Rögtön tucatnyi fényképezőgép kattant, mindenkit felcsigázott, ha versenyzővel láttak, mert abból mindig jó pletykát lehetett kerekíteni. Teljesen mindegy volt, hogy adott férfinak volt-e kapcsolata vagy nem, kettő ismert névvel az elérések is nagyobbak voltak.
Jeleznem sem kellett, Simon rögtön akcióba lépett, igy hamar hallótávolságon kívülre kerültek a nem kívánt személyek.
- Kicsilány! Milyen kellemes meglepetés a visszatérésed. De mondd csak mégis mi a te nagyon fontos konkrét munkád?
- Listát írni a Forma 1 felesleges dolgairól és ha nem vigyázol a te neved is hamar a listára kerül.
Mindketten hangosan felnevettünk. Mi mindig ugrattuk egymást.
- Jajj, kérlek ne! Kérlek kegyelmezz nekem!
- Az attól függ.
- Mitől?
- Hogy mennyire tudsz kedves lenni velem.
- Veled nem nehéz kedvesnek lenni, szóval Riccardonak nincs mitől félnie.
Charles hangja villámcsapásként ért.
Nem számítottam rá, hogy hirtelen megjelenik a semmiből, főleg hogy a Ferrari garázsa a boxutca túloldalán volt.
- Igazad van Charlie, mint mindig. Sophie ne haragudj, hogy most lelépek, de gondos kezekben hagylak, engem még vár egy interjú. Szia!
- Oké, Dannie, szia!
Az ausztrál olyan gyorsan lépett le, mintha ágyúból lőtték volna ki. Charles felé fordultam, aki elégedett vigyorral az arcán fürkészte az én tekintetem.
Ha gyanakvó lennék és az  vagyok, azt gondolnám, hogy ez egy megtervezett csel volt, mint egy pályabéri stratégia.
Riccardo feltart egy olyan ponton, ahol nem tudom menekülőre fogni, majd mikor Charles beér, ő megpattan, hogy ketten játsszuk le a menetet.
- Jó újra itt látni téged – kedveskedett nekem, én pedig belülről olvadni kezdtem.
- Jó újra itt lenni – válaszoltam, szándékosan kerülve az ő említését.
- Szóval ellenőr lettél a FIA-nál.
- Azért ez ennél több. Én biztosítom, hogy itt minden és mindenki támadhatatlan legyen a nyilvánosság előtt. Nem a pályahatárok betartását ellenőrzöm.
- Pedig abban is nagyon jó lennél.
Próbáltam az egyértelmű bókjait hárítani. Ami nem volt könnyű, mert olyan lágy hangon beszélt hozzám, mintha hipnotizálni próbálna, de  nem flörtölni jöttem vissza, pláne nem a férfival, aki elhagyott.
Végül is, apám lánya vagyok. Vérbeli angol nemes.
- Sophie! – Charles hangja megváltozott. Libabőrős lettem, nem tudtam mi következik, ez pedig másodpercek alatt felzaklatott. Nem akartam felkészületlen lenni, de Charles mégis jobban felkészült erre a találkozóra, igy védtelen voltam.
- Csak szeretném tudni, hogy jól vagy-e. Az a motorbaleset két évvel ezelőtt, pont miután eljöttem, nagyon komoly volt. Mégis mi történt? Fiatalabb korod óta ülsz motoron, mint ahogy én gokartozni kezdtem volna. Nem értem az egészet.
Red flag! Red flag! Red flag!
Bassza meg. Tudhattam volna, hogy ha két év után a semmiből rám irt emiatt, nem fogja elengedni a dolgot válaszok nélkül. Hát pedig azokból csak azt kaphatja, amit mindenki más is. Csakhogy ő tudja, hogy mikor hazudok. Gyorsan kiutat kellett találnom innen.
Körbe néztem Simon után kutatva, de ő vagy harminc méterre tőlem épp egy újságíróval hadakozott. Másik mentőöv után kutattam és megakadt a szemem Maxon, aki próbált úgy tenni, mintha nem minket figyelne, de összeakadt a tekintetünk. Segélykérőn néztem rá, de ő Charlesra pillantott majd vissza rám és nem mozdult.
Az komolyan nem lehet, hogy Leclerc az egész mezőnyt bevonta a cselszövésbe és Max ezért nem jön ide.
Ugye?
Végül láthatóan mégis megenyhült és elindult felénk. Az egész nem lehetett több mint pár másodperc mégis úgy éltem meg, mintha egy film szuper lassított jelenete lenne.
Helló, Sophie! – Max felkapott a derekamnál fogva és fordult velem egyet a saját tengelye körül. Közben Charles felmordult, akár az oroszlán, akit felébresztettek az álmából. Leplezetlen dühvel nézett a hollandra, miközben én még mindig a menekülőutat kerestem, mert Charles szeméből csak úgy sütött az elszántság, ennyivel még nem úsztam meg.
- Oh, Max. Sophieval éppen a balesetéről beszélgettünk. Ugye te is nonsensnek tartod, hogy egy olyan tapasztalt motoros, mint ő, ekkorát bukott volna.
- Char, láttunk már karon varjút – vont vállat Max. Egyértelműen nem akart ebben a beszélgetésben lenni és nem is tudta, hogyan kellene reagálnia a hallottakra, mert azzal oldalt is választana.
- Bizony. Bárkivel megeshet. Ez esetben velem. De túléltem és itt vagyok – ez mind igaz, még nem hazudtam, nem bukhattam le.
- Csodálatos – Charles hangszíne szarkasztikusan csengett. Én még sosem hallottam ilyennek, amikor velem beszélt. – Most pedig mintha nem is lett volna baleset, semmi bajod.
Charles felnevetett, mintha csak viccelne, pedig kőkemény vádat zúdított rám.
- Egyáltalán volt baleseted?
Maga előtt összefont karokkal dőlt enyhén felém, miközben olyan mélyen furta tekintetét az enyémbe, mintha egyenesen az agytekervényeim között keresné a nyomokat a hazugságomra.
- Lady Sophie!