Gyászmise több felvonásban

GNOSSEINNES

Gnosseinnes
gnosseinnes
​[ɡnosjɛn] (gr. Gnózis: „üdvözítő igazságok tudása")

Abraham élesen szívja be a levegőt, de lassan ereszti ki. Megremeg a válla, ahogy végigfut a testén a jéghideg bizsergés, egészen beleborzong. Az ujjai idegesen játszanak a kabátja szélével, habár valójában nem türelmetlen. Mintha kettejük közé fagyott volna az idő, és nem lenne több elmúló perc, csak az örökké mozdulatlan valóság.

A kislányt Abbynek hívják, már tudja egy ideje, de még nem szólította meg, még nem tehette. Várja, hogy a lány észre vegye őt, és ő akarjon oda menni hozzá. Bobby a lába mellett ül.

Az éjszakákra gondol. Azokra az áthatolhatatlanul sűrű éjszakákra, amikor verejtékben izzadva riadt fel rémálmaiból. Azokra az éjszakákra, amikor arról álmodott, hogy megkaparintja őt. Abby állandóan a kutyafuttató előtt ül, és csak nézi az odabent rohangáló korcsokat, meg néha Bobbyt is.

– Melyik a tiéd? – Abraham végül nem bírja tovább.

Amikor a lány Bobby fülét vakargatja, Abraham úgy bámul rá, mintha testének minden egyes sejtjét láthatná, mintha minden mozzanatát az elméjébe véshetné. De Abraham tudja, hogy ez nem így van, mert este már csak az illatára fog emlékezni, meg a mosolyára. Azt nem fogja már tudni, hogy Abbyn aznap milyen ruha volt, mert nem is érdekli. Csak az, ahogyan a göndör haja a nyakán tekergőzik.

A képek a telefonján szinte vibrálnak. A játszótéren készítette őket a lányokról, de csak Abbyt látja, aki ott áll középen. Zsenge ujjai Bobby bőrét érintik – a képzeletében az ő bőrét –, a szemei csillognak és mosolyog – Abrahamre mosolyog.

Abby olyan, akár egy démon, ami a bőre alá férkőzik. Minden idegszálával fogva tartja, és szinte már beleőrül a kavargó gondolatokba. Őt látja, ha felébred, ha eszik, ha a kutyát sétáltatja, ha alszik. Abby mozgatja minden porcikáját. Az ínak és az izmok az ő parancsát követik, láthatatlan zsinórok mozgatják Abrahamet. És habár ezek mély nyomokat hagynak a bőrén, a csontjába is belevájnak, ő még erősebb csomót köt rájuk.

Mert szüksége van rá.

Az a sok lány... Nem elég, már egyik sem számít. Abraham már csak Abbyt látja, azt akarja, hogy csak az övé legyen. Testestül és lelkestül, minden porcikáját akarja, az összes csontját és a bőrét, a bőrét leginkább. Ha megkaparinthatná, akár csak egy kis darabkáját is!

A szeretet kiismerhetetlen. Ott lüktet Abraham mellkasában, egyre erősebben pulzálva és szavakat formálva minden egyes szívveréssel.

Abraham verejtékben úszva hever az ágyán. Saját zihálásának hangja zengi be a szobát, és ha csak egyetlen pillanatra is képes lenne elhallgatni, talán a kutya szűkölése is eljutna hozzá. A keze remeg, túlságosan is remeg, de talán éppen a világ remeg körülötte. Nem tudja megkülönböztetni.

Minden izzadságszagú. Minden halott és színtelen.

23:17. A digitális óra számlapja éteri lidércfényben világít.

Az álmok lassan foszladozó maradványai még körülötte lebegnek, és azon tűnődik, vajon képesek-e teljesen feloldódni.

01:49. Még mindig nem alszik. Ha behunyja a szemét, Abbyt látja és fuldoklik.

Átkozott kutyaugatás, annyira idegtépő, valaki elhallgattathatná!

02:35. Csend van. Abraham mellkasában azonban vad sámándobok ütik monoton, tompuló visszhangú ritmusukat, ba-bamm, ba-bamm, megnyugtató, végtelenül tiszta. Ba-bamm, elringat, olyan, akár a templomharang.