Gyászmise több felvonásban

LACRIMOSA

Lacrimosa
lacrimosa
[ˌlækrɪˈməʊsəʊ] (lat. „sírás, könnyezés")

Abby tizenegy éves, és nincsenek barátai. Illetve, tulajdonképpen egy van az iskolában, meg pár lány a parkban, akikkel találkozni szokott. Mindig magának való volt, szóval nem igazán érti, mikortól lesz valakiből barát, vagy, hogy egyáltalán mit jelent ez. Amikor még óvodás volt, akkor azt jelentette, hogy együtt mentek állatkertbe, és ott voltak az anyukáik, és együtt jártak fagyizni, meg néha ott aludt a barátjánál, ha az anyukája megengedte. De az már rég volt, és az a barátja már nem a barátja, a többiekkel meg nem csinált ilyeneket.

Van egy húga is, Hayley, de ő még csak öt éves, és neki sok barátja van az óvodában. Hát, talán majd ez is megváltozik, gondolja Abby. Ha lemennek a parkba, ahol a játszótér is van – általában Anyával és Hayley-vel –, akkor ő a kutyafuttató környékén szokott bóklászni. Mindig is szeretett volna egy kutyát, de Anya nem, és hát, Anya döntött. Még Apa sem tudta meggyőzni soha, mert Anya mindig azt mondta: persze, egy kutya az nagyon kell még ebbe a picsányi kis lakásba! Pedig máskülönben nem szokott káromkodni, csak néha. Ha ideges volt.

A kutyafuttatónál találkozik Abrahammel is, meg Bobbyval. Bobby egy barna kis tacskó, görbe lábakkal és hosszú orral, Abraham meg idősebb, mint ő. Ők is egyedül vannak mindig, csak ülnek ott az egyik padon, vagy sétálgatnak. Abby mindig rájuk mosolyog, mert olyan sokszor találkoznak ott, hogy szinte már ismerik is egymást, legalábbis kicsit olyan érzés. Mint azok a gyerekek, akiket Abby mindig lát az iskolaudvaron, de igazából nem ismerheti őket, mert másik osztályokba járnak, idősebbek meg fiatalabbak.

– Melyik a tiéd? – kérdezi egyszer aztán Abraham köszönés nélkül. Abby a kutyákat figyeli éppen, akik körbe-körbe kergetőznek a kerítés mögött.

– Nekem nincs kutyám – feleli Abby egykedvűen. – Csak egy húgom, az ott.

Megfordul, hogy rámutasson egy lila kiskabátos lánykára, aki a homokozó körül szaladgál. Egy darabig hallgatnak, közben Abby Abrahamot fürkészi.

– Most azt kéne mondanod – kezdi –, hogy milyen szép kislány.

– Miért kéne?

– Mert mindenki ezt mondja.

– És neked nem szokták mondani, hogy szép kislány vagy?

– De, néha.

– Pedig szerintem sokkal szebb vagy, mint a húgod.

– Kösz. – Abby most Bobbyt figyeli, aki erre csóválni kezdi a farkát.

– És anyukád is itt van? – kérdezi Abraham. – Ő is biztosan nagyon szép.

– Háááát, igen, a'sszem. Itt van, de nem t'om hol. Biztos a többi anyukával beszélget.

Megint eltelik egy kis idő, és amikor Bobby nyüszögni kezd, Abby elmosolyodik. Ezen Abraham is mosolyog, és azt mondja:

– Szeretnéd megsimogatni? Nem harap.

– Nem tudom, anyu mindig azt mondja, hogy az idegen kutyák veszélyesek lehetnek.

– De hát ő nem idegen. A neve Bobby, az enyém pedig Abraham. A tiéd?

– Abby.

És akkor Abraham elengedi Bobby pórázát, aki tömzsi lábain odabotorkál a kislányhoz. Először megszagolgatja a kezét, aztán mintha keresne valamit, úgyhogy Abraham a zsebébe túr, hogy kivegyen onnan egy maréknyi kekszet.

– Tessék – szól, és Abby kezébe szórja a barna kis darabkákat. – Ezt add oda neki, ez a kedvence.

Bobby hangosan csámcsogva kieszegeti a lány kezéből, aki nevet, amikor a kutya nyelve hozzáér a bőréhez.