Mióta megláttalak

4.fejezet

𝐀𝐯𝐞𝐫𝐲 𝐥𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜

Vége lett az időmérőnek és az interjúknak egyből siettem bátyámhoz, hogy tudassam vele mennyire büszke vagyok rá. Viszont végül mégsem bátyám ölelő karjai között találtam magam. De akkor mégis hol?

Megálltam a fanstage színpada előtt mikor megláttam Őt, mellette pedig a csapattársát. Ott sétált Piastrival mikor tekintetünk összefűződött. Úgy mosolygott, mint egy kisgyerek a játék boltban. Valljuk be valószínűleg én is hasonlóan éreztem magam. Ebből a csodálatos pillanatból a telefonom rezgése szakított ki. Előhúztam zsebemből azt, szemem elé tárult millió nem fogadott hívás drága bátyámtól. - Nincs fontosabb dolga?- gondoltam magamba, majd egy kevésbé zajos helyre lépkedtem és visszahívtam Charles-t. Természetesen nem vette fel. Háromszor próbálkoztam, de egyszer sem válaszolt ezért úgy döntöttem vissza sétálok a színpadhoz.

15 perccel később amikor a két Mclaren pilóta lement a színpadról és azt vettem észre, hogy Lando lágyan int felém, ezzel jelezve azt hogy mondani szeretne valamit és kövessem őket. Kérésének eleget téve követtem őket.

A fiútól pár lépésre megálltam és vártam. Majd mikor közelebb jött, látszott rajta mennyire zavarban van, ezt pedig mosolyával próbálta leplezni. Bár ezzel egyértelműen könnyíteni akarta a helyzetet, viszont ezzel pont az ellenkezőjét érte el, mert mosolya és közelsége is meglepő módon hatott rám.

-Szóval..Csak még egyszer bocsánatot szerettem volna kérni a délelőtt történtek miatt..- törte meg a csendet Lando, kicsit rekedtes hangon.

-Semmi baj, ilyen tömegben mással is előfordult már. - magyaráztam.

-Éss..hogy is hívnak?- kérdezte kicsit félve

-Avery..Avery Leclerc.- hangom hallható volt, hogy a fiú hatással van rám

-Szia Avery!- száját pedig még szélesebb mosolyra húzta nevem hallatán.

-Szia Lando.- éreztem ahogy égni kezdett az arcom.

Kellemes beszélgetésünket bátyám zavarta meg, mikor máskor hívott volna vissza ha nem most. Az időérzéke ilyenkor egyszerűen tökéletes, amikor időben kéne felkelnie mintha soha nem ismerte volna ezt a fogalmat.

-Bocsánat ezt fel kell vennem.- emeltem ki ismét nadrágom zsebéből a telefonomat és miután arrébb léptem pár lépést fogadtam a hívást. -Igen?

-Hol vagy?- szólalt meg Charles a vonal túloldaláról.

-A színpad mellett, történt valami? -kérdeztem kissé aggódva.

-Nem, csak gondoltam szólok, hogy itt van Arthur is. -közölte teljes nyugodtsággal.

-Micsoda? És erről miért nem szóltál hamarabb?

-Én próbáltam csak a kisasszony el volt foglalva.-mondata után egy halk nevetés hallatszott a háttérben, minden bizonnyal a fiatalabbik bátyám lehetett az.

-Ebbe most nem mennék bele. Hol vagytok?- kérdeztem izgatottan.

-A pihenőben.

-Sietek.-majd ezután megszakítottam a vonalat és gyors léptekkel mentem vissza a fiúhoz.

-Baj van?

-Nincs, viszont nekem mennem kell. Holnap találkozunk. - köszöntem el tőle majd elindultam a Ferrari garázs felé.

------------

Mikor beléptem az ajtón és megláttam Arthurt az arcomra levakarhatatlan mosoly ült ki. Pár perccel később megéreztem meleg karjait a derekamon.

-Hogy ti mennyire szerettek meglepetést okozni.-néztem felváltva a két fiúra.

-Így szeretsz minket!- válaszoltak szinkronban

-Ez sosem volt kérdés, kivéve akkor mikor elmondtátok, hogy unikornisok nem léteznek..

-NEM LÉTEZNEK?- lepődött meg Arthur.

-Sajnálom.-próbáltam nem elnevetni magam.