Mióta megláttalak

5.fejezet

𝐀𝐯𝐞𝐫𝐲 𝐋𝐞𝐜𝐥𝐞𝐫𝐜

Miután hazaértünk, a fiúk egyből befoglalták a kanapét, levettem a cipőmet majd csatlakoztam hozzájuk.

-Megérkezett a 3 csodagyerek.- szólalt meg anya nevetve

-Büszke vagyok rád fiam!-lépett közelebb apa, majd Charles vállára simította kezét.

-Mindhármatokra azok vagyunk!-húzta mosolyra száját anya mondata után.

-Mi lesz a vacsora?- kérdezte Arthur.

-Hogy te mindig csak a hasadra gondolsz.- válaszoltam nevetve

-Hát ha egyszer egy ilyen szörny lakna a te hasadban is, akkor megértenéd.- közben felhúzta a felsőjét és megsimogatta a hasát.

-Jézusom.-csapta magát homlokon Charles. Anya és apa csak fogták a fejüket mosolyogva.

------------

Nyitottam volna ki a könyvemet, amikor az éjjeliszekrényemen fekvő telefonom felvillant. Lando volt az. Az érzés amit kiváltott belőlem megmagyarázhatatlan volt. Gondolatok milliói kezdtek el cikázni a fejemben, majd enyhén remegő kézzel emeltem magam elé a készüléket és megnyitottam az üzenetet.

-Szia, délután elfelejtettem mondani, hogy mennyire gyönyörűek a szemeid.- az üzenete úgy meglepett hogy még a telefon is kicsúszott a kezemből. Percekig nem tudtam mást csinálni, csak lesokkoltan bámultam az ágyammal szemben elhelyezkedő íróasztalomat.

-Szia, köszönömm.-kellett egy jó pár perc mire le tudtam írni neki válaszomat.

-Arra gondoltam, hogy holnap eljöhetnél velünk bulizni a futam után

-Nem igazán vallom magam bulizós típusnak, de mivel a bátyám is megkért így muszáj lesz mennem.

-Úgy tűnik akkor nincs más választásod.

-Nem igazán, de a bátyámért bármit.- miután ezt leírtam az éjjeliszekrényre csúsztattam a készüléket. Amint elkezdtem olvasni a könyvet a telefonom képernyője újra világítani kezdett. Természetesen fejem egyből odakaptam, viszont miután láttam ki volt az inkább folytattam az olvasást. Paul volt az, a volt barátom. Szinte mesébe illő kapcsolatunk volt, mind a ketten azt hittük együtt fogunk megöregedni. Ez csupán addig tartott ameddig ki nem derült, hogy az a fiú akiért akkor az életemet is adtam volna megcsalt a legjobb barátnőmmel, Emilyvel. Viszont ezt az emberek többsége nem így tudja. Mindenki azt hiszi én csaltam meg őt, mert ugyebár a tökéletes Paul Aron nem tenne ilyet. Én magam is ebben reménykedtem, de sajnos megtörtént. Próbáltam távoltartani őt ami elég nehéz volt, hiszen akárhányszor megláttam Arthur közelében újra és újra feltépte a sebeimet.

Próbáltam a könyvben lévő betűkre figyelni, viszont a telefonom folyamatos rezgése és pittyegése nem hagyta ezt. Miután már vagy a huszadik értesítést kaptam az arcom elé emeltem a telefonom és megnyitottam a beszélgetést.

-Látom már nincs is rám szükséged.- üzenete felett lévő képre vándorolt a tekintetem, én voltam rajta és Lando. Pár másodpercig még csodáltam magunkat, majd válaszoltam.

-Kettőnk közül szerintem nem nekem volt szükségem a párom legjobb barátnőjére.-éreztem ahogyan a szemem megtelik könnyekkel.

-Azt hittem ezen már túlléptél...úgy látom tévedtem.

-Miért nem tudsz a versenyeidre koncentrálni?

-Elég nehéz úgy, hogy közben folyamatosan a múltamon kattogok. Avery én nagyon sajnálom, hogy ezt tettem veled. Minden egyes veled töltött perc hiányzik. -a könnyek versenyt futottak az arcomon. Magam mellé helyeztem a telefonom és csak bámultam a fehér plafont. Újra feltépte a sebeket. Csak azokra a bizonyos régi szép időkre tudtam gondolni, amiket az egyik pillanatról a másikra tett tönkre. Sosem gondoltam volna, hogy egy fiú ennyire tönkre tud tenni. Főleg azt nem, hogy az a fiú Paul Aron lesz. Úgy éreztem, hogy ennél már soha nem lehet rosszabb..

Vagy talán mégis?