Savior ✔️

22.- snowwhite

Estella szemszöge

Talán így jobb is volt. Úgyse éreztem soha, hogy ide tartoznék. Nem tudtam egy átlagos Polgár lány lenni. Egyszerűen nem ment az, hogy belenyugodjak a kasztrendszer létezésébe. Soha nem tudtam volna egy Polgár srác felesége lenni, szülni neki 2 gyereket, dolgozni életem végéig egy istenháta mögötti iskolában, aztán meghalni mintha nem is lettem volna.

Lehet tényleg jobb lesz így. Végülis volt egy pillanat amikor minden tökéletes volt. Az emberek pedig ezeket a pillanatokat keresik. Van aki soha nem találja meg a maga pillanatát. Én szerencsésnek éreztem magam, mert én átéltem a tökéletes emberrel.

Tyr. Soha nem gondoltam volna, hogy megfogom találni azt a személyt, aki mindenkinél fontosabb lesz számomra. Különleges srác, borzalmas múltal és élettel, sok sok szenvedéssel, mégis okos, vicces és minden negatív dolog ellenére pozitív tudott maradni. Hiányozni fog.

Bár lehet ő is ott lesz ahová kerülök. Ha már mindketten meghalunk legalább egy helyre kerüljünk.

Ezen imádkoztam. Nem szerettem volna egyedül lenni a végtelenségig.

Egy székben ültem leszíjjazva. Körülötem kettő orvos készítette elő az injekciókat, amik elfognak altatni örökre.

Belenyugodtam.

Ha akartam volna se tudtam volna ellenkezni, szinte mozdulni se tudtam a kötelékeimtől.

Az összes bűnöm az volt, hogy megakartam menteni egy srác életét.

Ha ezért meg kell halnom, hát legyen.

Az orvosok beszéltek egy kicsit egymással, majd az egyik felém fordult.

-Nem fog érezni semmit, egyszerűen elalszik.- mondta érzelemmentesen.- Kettő adagot adunk be magának, gyorsan fog hatni.

Nem válaszoltam neki, egyszerűen egy könycsepp legördült az arcomról, majd elfordítottam a fejemet.

Az orvos engedélyt kért a művelet kezdetére, mire a katona bólintott.

Vettem egy nagy levegőt, végig gondoltam az életemet, magamelé képzeltem a szeretteim arcát, majd tehetetlenül figyeltem, ahogy az orvos belém szúrja az első fecskendőt, majd belém ereszti a mérget.

Egyből érezni kezdtem a nehéz, lehúzó érzést, ahogy a szer elkezdett terjedni a szervezetembe. A szívem lelassúlt, lassabban vettem a levegőt, nehezebben tudtam nyitvatartani a szemeimet.

Kábultan néztem, ahogy a másik orvos belém szúrta a fecskendőjét, majd szinte elkezdte volna már a mérget is belém adagolni, amikor az ajtó kivágódott.

Mindkét orvos a katona társaságában, ilyedtükben hátraugrottak.

Tyr jelent meg, véresen, megverve, szinte rosszabb állapotban, mint amilyenben én voltam.

Hangzavar és üvöltözés csapta meg a fülemet. Nem tudtam kivenni senkinek a hangját. Egyre mélyebbre süllyedtem le a sötétségben.

Egyedül Tyr alakja körvonalazódott a látómezőmben tisztán.

Mellettem állt és fogta a kezemet.

-M-mit... kerese-el... itt?- nyögtem ki nehezen, a nyelvem ólomsullyú volt.

-Megmentelek.- mondta határozottan.

Már nem volt lehetőségem válaszolni. A sötétség magába szippantott. Egy utolsó gondolat vízhangzott a kietlen elmémben. Ha ő él, akkor én is élni akarok.

Tyr szemszöge

Tehetetlenül néztem ahogy becsukta a szemeit és többet nem nyitotta ki.

-Estella!- ráztam meg egy kicsit, majd erősebben rászóltam. Nem reagált.

Láttam, hogy az egyik teli injekció még a karjában van, amilyen gyorsan csak tudtam kihúztam belőle.

Összeomlottam belül. Nem tudtam, hogy most ő halott-e vagy csak elájult.

Körülöttem az emberek intézkedtek, míg én csak Estella kezét fogtam szorosan. Éreztem, hogy a sok vérveszteségtől és az agyrázkódástól újra elfogok ájulni.

Mielőtt minden elhomályosodott volna előttem, Clair felé fordultam, aki pár méterre mögöttem figyelte az eseményeket.

-Segíts rajta.- nyögtem ki halkan, majd összeestem.

...

Kórházban ébredtem. Rohadtul fájt a fejem és a meglőtt lábam.

Mikor az ápoló meglátta, hogy tudatomnál vagyok, mosolyogva köszöntött.

-Jó reggelt Mr. Antoniou!- mondta kedvesen.

-Kicsoda?- néztem rá zavarodottan, csak egy percre rá esett le, hogy miről is beszél.

-Uram, a súlyos fejsebesülés miatt lehetnek emlékezet kiesések.- mondta szomorkásan.

Egyáltalán nem volt semmi emlékezet kiesésem... mostmár. Egyszerűen nehéz volt újra megszokni, hogy így hívnak és ahelyett, hogy lenéznének és megvetnének, tisztelettel szólnak hozzám.

Miközben a Polgár ápoló körülöttem legyeskedett, apám és a testőrei jelentek meg az ajtómban, majd léptek be rajta.

-Fiam.- nézett rám aggódva.

Láttam rajta ahogy végig mért, hogy elborzadt a látványomtól.

Egy Uralkodó Kivetett külsővel...

Egyszerűen elfogadhatatlan, botrányos!

-Apa.- nem tudtam mit mondani neki.

Látszólag ő sem tudott mit mondani nekem. Szimplán bámultuk egymást.

Nagyon sok mindenen mentem keresztül. Már nem voltam ugyanaz a srác, akire emlékezett. Soha nem is leszek az.

Számomra értéktelenné váltak azok a dolgok, amik nekik Uralkodóknak fontosak. Nekik a csillogás, a gazdagság, a hatalom és egyéb ilyen felszínes dolgok voltak azok, amikre felnéztek és szerettek. Én már egyszerűen egy fedélenek a fejem felett, egy meleg ételnek a gyomromban, egy szeretettel teli ölelésnek és az igazi értékes pillanatokért is hálás voltam.

Megtanultam értékelni azt amim van, mert senki se tudja, hogy meddig élvezhetjük azokat.

Egy hétig voltam a kórházban, majd haza engedtek.

Ez is furcsa volt...haza. Nagyon nem találtam a helyemet otthon. Az Alantas szolgálók mindent megtettek, hogy boldog legyek. A szüleim is próbálták éreztetni velem, hogy örülnek a visszatértemnek. De láttam rajtuk, hogy máshogy viszonyulnak hozzám, mint azelőtt.

Egyedül Clair volt aki mindenben segített és támogatott. Eljött velem többször is meglátogatni Estellát a kórhazba. Szokásommá vált bejárni hozzá minden nap. Megkönnyebbültem és egyszerre aggasztott is, hogy kómába került. A fontos az volt, hogy nem halt meg, de az orvosok azt mondták szinte esélytelen, hogy felébredjen ebből a súllyos méreg okozta kómából. Egy idő után leakarták kapcsolni a gépeit, a szüleinek nem volt elég pénzük megakadályozni, de szerencsére nekem volt. Ez az egyetlen előnye volt annak, hogy Uralkodó voltam. Megtudtam menteni a lány életét újra, akit szerettem.

-Biztos csodás lány lehet...-álapította meg mellőlem Clair.

Estella szobajában ültünk, az ágya mellett.

-Az.- bólintottam, miközben fogtam a kezét. Hittem benne, hogy fel fog ébredni valamikor.

-Ares.- simított végig a hátamon bíztatóan Clair.- Minden rendben lesz, csak idő kérdése.

Claire néztem, reméltem, hogy igaza lesz. Nagyon hálás voltam, hogy itt volt velem és támogatott. A szüleim hallani sem akartak Estelláról, nem mintha érdekelt volna a véleményük.

-Erős lánynak tűnik.- mondta Clair.- Aki kiáll egy Kivetett srácért és pajzsként használja a testét, hogy ne bántsák a védencét, az egy kibaszott erős csaj. Nem fog holmi méregtől meghalni.- jelentette ki határozottan.

-Igazad van.- bólintottam.- Remélem hallod Estella, nem fogsz csak úgy meghalni! Neked itt a helyed köztünk... velem.- suttogtam a fülébe, miközben egy lágy puszit adtam az arcára.