Edinburgh Handmaid's Tale

Davis

Trigger warning: öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok

Davis nem számított semmi jóra, amikor a rendfenntartók parancsnoka hívatta. Eleve nem szoktak úgy alakulni a dolgok, hogy a számára kedvezőek, vagy legalább tűrhetőek legyenek. Ő volt a porszem a gépezetben, aki nem önszántából tartozott a rendfenntartók közé, egyszerűen csak belekényszerült. Mehetett volna a falra, de ahhoz semmi kedve nem volt, hogy onnan lógjon élettelenül.

Az orvosi érdemei nem érdekeltek senkit, de az, hogy a fegyverekhez értett, annál inkább. Balszerencséjére éppen Londonban állomásozott a szakaszával, amikor az ország viharos hirtelenséggel ketté szakadt Newcastle upon Tyne vonalában. Annyira gyorsan történt minden, mire bármit felfogott az eseményekből, már a két Írország is elesett, és behódolt az Új Brit Birodalomnak. Csak Skócia tudott valamilyen számára érthetetlen csoda folytán egyelőre független maradni. Ez a fejlemény persze őt abban a pillanatban semennyire sem vigasztalta – azt meg, hogy mekkora örömmel töltötte el, senkinek sem kellett tudnia – akkor, amikor ő az innenső oldalon rekedt.

London és laktanya köré zárult, a választás, amit kínáltak neki, nem volt igazán választás. Így lett rendfenntartó. Azt mondták neki, azért kell belépnie a kötelékükbe, hogy segítsen az új urak és törvények ellenében az elnyomottakon. Ez volt legalábbis a propaganda szöveg, amit mindenkinek a fejébe igyekeztek beleverni az egyre erősödő, egyre megingathatatlanabb hatalmú új diktatúra árnyékában.

Arra bíztatták őt is, hogy szolgálja az egyetlen igaz hatalmat, ha akár a saját földijei ellen is. Tegye ezt ameddig képes rá, és dögöljön bele, ha tovább már nem. Ezt is nem egyszer vágták a fejéhez komoly felettestiszti beszédnek álcázott gúnyolódásképp. Ő volt a Skót, az utolsó a rangsorban, akit mindenki kinézett a tiszta születésű, vélt – lopott – vagy valós pedigrével rendelkező britek közül, és akire mindig csak a legalantasabb feladatokat bízták. Ez pedig annyiból volt jó, hogy senki sem járt utána annak, mindent úgy végzett-e el, ahogy azt rábízták. Így pedig módja nyílt apróságokkal lázadni az új rendszer ellen, például, ha úgy alakult, megszöktetni néhány szerencsétlent – bár a sorsukat sosem tudta nyomon követni –, és párszor az ellenállókat is kisegítette. De minden egyes ilyen húzásával azt kockáztatta, hogy előbb-utóbb lebukik. Talán épp most történt meg ez?

Két éve élt így. Talán éppen itt lenne az ideje. Egyébként pár jó tett hogy billenthetné helyre a mérleget, amin a bűnöket mérik? Talán nem ő a legfeketébb lelkű a többi katonatársa között, de az egészen biztos, hogy az eltelt két év fájdalmasabban kínozta a lelkiismeretét, mint bármi, amilyen büntetést kiszabhatnak rá, ha tényleg lebukott.

Vett egy hatalmas levegőt, miközben elindult a parancsnok irodája felé. Közben nem kerülte el figyelmét a sok lenéző tekintet, amiket a tökéletes származású, és természetesen tős-gyökeres, fajtiszta, brit eredetére méltán büszke rendfenntartók lövelltek felé. Szokás szerint nem törődött velük. Nem volt velük semmi dolga, legtöbbször úgyis szándékosan rendelték ki mellé a legkellemetlenebb társaságot.

– Hívatott, uram – lépett be a terembe, és csukta be maga mögött az ajtót. Nem is értette, miért bajlódott ezzel, mert amint kilép innen, mindenki tisztában lesz az új feladatával vagy a büntetésével, és úgy fognak röhögni rajta, mintha csak muszáj lenne.
– Igen – jelentette ki szenvtelenül a felettes tisztje. Davis sosem fárasztotta magát, hogy megjegyezze a nevét, úgyis csak uramként szólította, vagy magában "azafasz"-ként referált rá. – Jöjjön velem.

Na ez érdekesen kezdőik, morfondírozott magában, de más választása nem lévén, engedelmesen követte a másik férfit a rendfenntartói épület egy olyan részébe, ahol csak nagyon ritkán járt. A börtön részlegbe mentek, cellák, vallató- és kínzótermek mellett haladtak el. Szerencsére Davisnek általában nem akadt dolga itt, a foglyok kínzását mindig előzékenyen magukra vállalták a tiszta származású britek. Az ő feladatuk lett, hogy megmutassák a korcsoknak, hol a helyük, és mit érdemelnek. Éppen ezért nem bíztak a Skótban sem, hogy tudna és akarna velük elég kemény kézzel bánni.