Edinburgh Handmaid's Tale

Davis

Davis még jóval később is Dennisen vigyorgott, miközben a város felé gyalogolt. Továbbra sem értette, mi szórakoztatja ebben a furcsa férfiban, mi miatt akar neki segíteni. Nem. Nem csak egyszerűen segíteni. Most épp irreálisan nagy kockázatot vállal ezzel az önkéntes küldetéssel. Nem értette, miért nem eresztette szélnek Dennist az első adandó alkalommal, ahogy azt sem, miért nem is akar szabadulni tőle. Pedig akkor jóval nyugodtabban telnének a napjai. Meg talán az egészségére is kevésbé lenne káros, hiszen az sosem jó, ha valaki átkerült a Rendfenntartók rossz oldalára. Nem mintha lett volna jó oldaluk... Ez esetben akkor a rosszabbra... Ezeket a gondolatokat mindig annyival zárta le, hogy Dennis nélkül nem kapta volna meg azt a kezdőlökést sem, ami végül cselekvésre késztette.

A út két és fél órája alatt amíg a saját érzéseire kereste a választ, párszor halkan elénekelte a Vár rám a túlpart című dalt, és minden egyes alkalommal maga elé idézte Dennis csodálattól és elragadtatástól ragyogó arcát, csillogó, karamell szín szemét. Tudta, nem kellene ezeken gondolkoznia, de amíg kényszerből egyedül maradt a gondolataival, nem szégyellte őket maga előtt. Mivel soha nem tervezett színt vallani – már csak azért sem, mert kétsége sem fért ahhoz, hogy Dennis az első adandó alkalommal eltűnik majd mellőle –, úgy volt vele, ennyi hadd maradjon neki is.

Amikor végre megérkezett a klinikához, még mindig elég korán volt. Ezért keresett egy biztos helyet az egyik kiszolgáló épület tetején, ahonnan jó rálátás nyílt a parkolóra és a főépület bejáratára is. A tetőn hasalva várta, hogy Flockhart megérkezzen. Szerencsére elég hűvös volt a reggel, így nem főtt meg a sík, fekete felületen fekve.

Türelmesen ott maradt még két órát, mire meglátta begördülni a parkolóba azt az autót, amit Dennis leírt neki. Figyelte Flockhartot, ahogy besétál a főépületbe, majd ő is lemászott a saját rejtekhelyéről, és az orvos után indult. A korábban kapott útbaigazítást követte, és minden nehézség nélkül megtalálta a férfi irodáját. Kopogás nélkül lépett be – egy rendfenntartónak sosem kell előre jeleznie az érkezését –, és tette be maga mögött az ajtót. Flockhart az asztala mögött ült, és leplezni sem próbálta a döbbenetét, amikor észrevette a belépőt. Davis pedig nem vesztegette az idejüket, egyből az asztal elé lépett, és közölte az orvossal, hogy miért jött.

– Azt hiszem, ha ezt megnézi, tudni fogja, ki miatt vagyok itt – tette le elé az asztalra a Dennis által összeírt gyógyszerlistát.

Flockhart gyanakodva méregette Davist, óvatos mozdulattal nyúlt ki a paírlapért, és emelte maga elé. A katona végig figyelte, ahogy átfutotta a felírt gyógyszerek listáját, és ahogy egyre nőtt a felismerés a tekintetében.

– Mi van vele? – csapta le az asztalra a lapot, és úgy meredt Davisre, mintha egy szörnyeteg állna vele szemben. – Innen vitték el hónapokkal ezelőtt, de senki sem kérte a gyógyszereit. Mi ez az egész ilyen hirtelen?

Egy lépéssel még közelebb lépett az asztalhoz, és megtámaszkodott a sötétbarna, fényesre lakkozott falapon, hogy Flockhart szemébe nézhessen. Suttogva adott választ.

– Megszöktettem. De nem hozhattam ide, és nem is maradhatok sokáig. Úgyhogy ha ki tudna segíteni minket!

– A gyógyszerekért el kell mennem a megfelelő raktárba. Itt megvárhat, és mindent visszahozok.

Mielőtt Davis bármit válaszolhatott volna, hogy ő ugyan nem fog itt várakozni, mint valami bezárt kisnyúl, hallották, hogy nyílik az ajtó. Annyi ideje maradt csak, hogy kihúzza magát, és egyenesen álljon, mint egy tekintélyt parancsoló rendfenntartó, aki épp hivatalos ügyben jár el. Flockhartnak még volt annyi lélekjelenléte, hogy felkapja a papírt, összegyűrje és a zsebébe süllyessze.