Edinburgh Handmaid's Tale

Davis

Zavarosan kavargott körülötte minden, a fények, a hangok, talán az egész világ. Képtelen lett volna megmondani, mi történt vele az utóbbi pár órában, különösen úgy, hogy abban sem volt biztos, hol van, és mi az a steril fehérség, ami körülveszi. Aztán meglátta Dennist az ágya mellett – az azért nem kevés időbe telt, hogy felfogja, ágyon fekszik –, a takarójára borulva aludt, miközben fogta a kezét. Igaz, fogása erőtlenebb volt az álom miatt, de az ujjait még így sem engedte el. És Davis minden gyűröttségével együtt is olyan szépnek látta akkor, mint addig még soha. Tagjait elárasztotta a megkönnyebbülés: túlélték! Még úgy is, hogy nem rajta múlt, de ezek szerint Dennist sikerült megmentenie. Vagy legalábbis hozzájárulnia... Ennyi eredmény hadd jusson neki is.

Nézte még egy pár percig, néha meg-megrezzent, mintha kényelmetlen lenne az a görnyedő póz, de álmában nem tudna tenni ellene. Késztetést érzett, hogy végigsimítson azokon a puhának tűnő, hullámos szőke tincseken, de az egyét kezét továbbra is fogta, a másik karjából pedig csövek álltak ki. Amennyire ködös tudatával ki tudta gondolni, fájdalomcsillapító meg minden egyéb szükséges folyadékok csepeghettek az ereibe. Ezért végül a mozdulatlanság mellett döntött, de azt mégsem nézhette tovább, hogy a szőke ilyen kényelmetlen pozícióban aludjon.

– Dennis! – súgta, és a másik azonnal összerezzent a neve hallatán.

Felemelte a fejét, szeme lassan kinyílt, és pillantását Davisre függesztette. Komótos lassúsággal mérte végig, egészen biztosan elgémberedett a nyaka miatt. Ezt támasztotta alá az is, ahogy felnyögött, az a hang is a kényelmetlen pózban töltött hosszú órákról tanúskodott.

De amint rádöbbent, hogy ébren találta Davist, azonnal mosolyba szaladt a szája, amitől egész arca felragyogott. Annyira jóképű volt, hogy a másiknak még a lélegzete is elakadt. Hiába zsongott még a feje az altatótól, hiába keringett még az ereiben az a rengeteg fájdalomcsillapító, tompítva az érzékeit, azt mindennél tisztábban érezte, hogy mindent jelent az életében az a mosoly és a szőke férfi. Dennis valami olyan lett a számára, amit sosem sem hitt volna; iránymutatás egy korábban elképzelni sem mert jövő felé. Sosem gondolta volna, hogy várhat még rá jövő, nem valaki olyannal, mint Dennis.

– Dave? – kérdezte álmosan, és az becézés megmelengette Davis szíve környékét. – Mondanám, hogy aggódtam érted, de azt hiszem elaludtam...

– Azt látom – érezte, mennyire bután vigyorog, de nem érdekelte –, remélem, nem viselt meg nagyon.

– Á, annyira nem vészes – ropogtatta meg a nyakát Dennis. – És te hogy vagy?

– Kábán egy kicsit... de egész jól, azt hiszem. És szeretnélek megcsókolni.

– Az jó, mert én is.

Dennis felemelkedett az ágyról, hogy meg tudjon támaszkodni rajta, majd előre hajolt, és eleget tett a kijelentésnek. Szenvedélyesen, mégis gyengéden vette birtokba Davis ajkait. Ezer kimondatlan ígéret sugárzott belőle a másik felé, és ő egytől egyig az összesben hitt. Miután elengedték egymást, Dennis mellé mászott az ágyba, ahogy óvatosan mellé bújt, és féltőn átkarolta, Davis olyan biztonságban érezte magát, mint az utóbbi időkben nem sokszor. Az a közelség, testhő és a másik nyugodt légzése hamar álomba ringatták ismét.

Amikor legközelebb magához tért, Dennis nem feküdt hozzábújva, hanem az ágy szélén ült, és beszélgetett valakikkel. Kócosnak tűnt, szőke fürtjei ezer felé kunkorodtak, látszott mennyire elnyomta őket a kényelmetlen kórházi párna. Teljes testtartásából áradt a nyugtalanság, egyértelműen úgy találták őket az érkezők, hogy egymás mellett aludtak. Talán ez zavarta ennyire? Vagy megjegyzést tettek volna rájuk, és azt kezeli ennyire rosszul? Davis látása még nem tisztult ki eléggé, ráadásul teljes mértékben Dennisre koncentrált, így nem tudta még, kik jöttek be a kórterembe.