Edinburgh Handmaid's Tale

Dennis

Pár órába telt, mire megérkeztek Northamptonshire közelébe. Davis a város határától pár mérföldre a szántóföldeket szegélyező sűrűbben növő fák közt állította le a kocsit.

– Miért álltunk meg? – kérdezte Dennis azonnal nyugtalanul.

– Mert várunk holnap hajnalig – felelte. – Nyitásra begyaloglok a klinikához és megpróbálom előkeríteni ezt a Flockhartot.

– És velem addig mi lesz?

– Itt maradsz, és türelmesen várod, hogy visszajöjjek.

– De nem tartasz attól, hogy lelépek a kocsiddal?

– Megpróbálkozhatsz vele, de akkor a gyógyszereidet is itt hagyod, nemcsak engem. Szóval nem, nem tartok ettől.

– Jó, oké. Nem lépnék le. De mennyi idő lesz? Mit csinálok addig itt?

– Ne majrézz, biztos elfoglalod magad valamivel. Egyébként meg nem kell aggódnod, erre biztos, hogy a kutya se jár. Nem lesz semmi gond. Én meg egy öt-hat óra alatt megjárom ezt az egészet maximum.

– És addig mit csinálunk, amíg elindulsz?

– Eszünk valamit, és alszunk egy kicsit. Én legalábbis biztos ezt fogom tenni, hogy te csatlakozol-e, a te dolgod.

– Téged aztán semmivel sem lehet felidegesíteni, igaz?

– Valakinek azért sikerül – vetett egy sokatmondó pillantást Dennisre, aki legalább elpirult, miután leesett számára is, hogy igen, teljes mértékben neki szól ez a megjegyzés.

Davis nem mondott semmi mást, csak kiszállt a kocsiból, Dennis pedig szótlanul követte. Figyelte, ahogy a másik a csomagtartóhoz ment, és pár dolgot előpakolt belőle; egy hordozható gázfőzőt, konzerveket.

– Vegetáriánus vagy igaz? – szólt hátra Dennisnek, de nem fordult oda hozzá.

– Honnan tudod? – felelt kérdéssel a kérdésre. Meglepte, hogy a másik tudja róla. A fogvatartói sosem kérdezték meg, hogy mit enne, mindig azokat az ételeket kapta, amiket a szabályaik előírtak a szolgálólányoknak, ami állítólag a legjobbat teszi nekik, és mindent tartalmaz, amire csak szüksége lehet egy gyermekvállalásra alkalmas testnek. Nem is értette, miért esik most ennyire jól neki ez a figyelmesség, valaki olyantól, akivel még legnagyobb jóindulattal is sorstársak és nem barátok.

– Pár alkalommal észrevettem, hogy amikor kiengedtelek wc-re beledobáltál dolgokat. Aztán jobban figyeltem, és rájöttem, hogy a húst mindig "eltűntetted".

– És egyszer sem szóltál? Senkinek? – Tökéletesen kihallatszott hangjából az elképedést, elleplezni sem tudta volna.

– Miért tettem volna? Én gyűlölném, ha olyan dolgokat akarnának megetetni velem, amiket utálok. Az, hogy miért, mindegy. Nem tudtam neked más ételt szerezni, de annyit megtehettem, hogy megtartsam magamnak, amit láttam. Annyira sok zöldség viszont nincs bekészítve, Frank is meg én is húsevők vagyunk... Vagyis... ő csak volt...

Dennis kicsit közelebb lépett hozzá azzal a céllal, hogy a válla fölött bele lehessen a csomagtartóba.

– A hal is jó. Halat szoktam enni néha, ha az neked megfelel.

– Nekem bármi jó – vett ki egy másik konzervet és tette vissza azt, amit elsőre megfogott. – Ezeket nagyjából csak melegíteni kell, és már ehetőek is. Katonai ellátmány, szóval készülj fel, hogy mind undorító.

– Azt hiszem undorító ételekből bőven jutott mostanában. Ez sem lehet rosszabb.

Davis gyorsan összerakott egy rögtönzött tábort, majd egy lábosba összeöntötte a konzerv halat és zöldséget. Tényleg csak pár perc kellett neki, és máris ha kellemes illatok nem is, de legalább valami vacak ételre emlékeztető kezdett felszállni a lábosban rotyogó ételből. Davis elzárta a lángot az edény alatt, majd tányérokra szedte a legkevésbé sem étvágygerjesztő fogást.