Edinburgh Handmaid's Tale

Davis

Nem értette magát. De szórakoztatónak találta ezt a kisherceget. Persze a dolog keserű iróniája nem veszett el rajta, és tökéletesen meg tudta érteni, hogy a másik gyűlöli és a pokolba kívánja. Bár ez sem volt teljesen egyértelmű. Dennis igazi megoldatlan rejtélyt jelentett a számára. Néha úgy érezte, mintha a másik kedvelné, vagy legalábbis közönyösen megtűrte. Aztán történt valami, ami miatt kételkedni kezdett az egészben, mert olyan indulatokkal és izzó gyűlölettel reagált valami apróságra, amit aztán tényleg nem tudott hova tenni. Egy szó, mint száz imponált neki ez a kiismerhetetlenség.

Például ez a pisztolyos jelenet. Arra ezért nem számított, hogy van annyi vér a kisherceg pucájában, hogy fegyvert fogjon rá. Az egészen biztos, hogy kevesen mertek volna ilyen tökösen kiállni ellene. És bár látta az elszántságot Dennis szemében, mégsem tartott tőle, hogy meghúzná a ravaszt. Vagy talán csak nem érdekelte, hogy tényleg lelőné-e.

Sok minden nem érdekelte mostanában, ezért is lepte meg, hogy valaki ki tudta zökkenteni ebből a közönyös állapotból. Persze azt soha nem merte volna gondolni, hogy valaha is barátok lesznek. Nem, valószínűleg csak annyi fog történni, hogy átszöknek Skóciába, és onnantól elválnak az útjaik, és soha többé nem látják majd egymást. Vagy rossz helyzetbe kerülnek, és akkor... hát igen, megegyeztek abban, hogy mi a forgatókönyv a legrosszabb esetre.

Megrázta a fejét, és visszafordult a szekrényhez. Minél gyorsabban be kellett fejeznie a pakolást. Tett el kézifegyvereket – egy pót pár mindenképp jól jön majd –, és rengeteg tárat is. Azért is szerette a SIG Sauert, mert könnyen át lehetett alakítani más kaliberűre. Így pedig egyszerűbb és kényelmesebb volt hozzá töltényeket biztosítani. Pakolt még maguknak váltóruhát is, hiszen előbb-utóbb meg kell majd szabadulniuk a rendfenntartó egyenruhától. És természetesen nem maradhattak ki a kötszerek és gyógyszerek sem – mert fő a biztonság –, pár orvosi eszköz, amik jók, ha az embernél vannak, és legvégül annyi kézpénz, amennyit csak elrejtett korábban a lakásban.

– Mehetünk – fordult vissza Dennishez, aki azalatt, amíg ő szedelőzködött óvatosan leskelődött a függöny védelméből. – Láttál valami gyanúsat?

– Nem – rázta meg a fejét a szőke –, azt hiszem semmit. De az idegeimre megy ez a csend. Szerinted nem gyanús?

– Nem. Egyáltalán. Itt senki sem zajong, nem is nagyon él senki ebben az épületben.

– Van köze ennek ahhoz, hogy egy rendfenntartó költözött a tőszomszédságukba?

– Gondolom, nem nyugtat meg, ha azt mondom, örököltem a lakást.

– Ez valami eufemizmus arra, hogy megölted az eredeti tulajt?

Davis sóhajtott egy hatalmasat. Nem mondott semmi egyebet, csak a vállára lendítette a súlyos hátizsákot, és felvette a szintén maximálisan telepakolt utazótáskát. Szótlanul lépett ki a lakásból. Nem nézte, hogy a kisherceg követi-e. Nem is érdekelte. Ha becsapódik Dennis mögött vagy előtt az ajtó, azt úgyis hallani fogja, más meg nem érdekelte. Azt sem értette, miért bántja az annyira, hogy egy utolsó gyilkosnak tartja. Hiszen, nem nagyon lehetett szépíteni, hogy az volt. És talán sokkal mélyebben benne lenne ebben az egészben, ha Frank nem próbálja kihúzni belőle.

Frank mutatta meg neki, hogy lehet lavírozni az új rend, és a lelkiismeret parancsai között. Ő vitte be úgy ahogy az ellenállásba is. De rá sosem hárult annyi felelősség, mint mentorára, nem sikerült teljes mértékben a helyére kerülnie, azután, hogy elvesztették őt. Davis neki köszönhette, hogy még életben van, mert különben már biztosan beledöglött volna valami keményebb feladatba. Frank tanította meg láthatatlannak maradni, és az árnyékban meghúzódni. Egészen addig fedezte magukat, amíg le nem bukott valamivel, de csodával határos módon senkit sem rántott magával. Egyetlen bűntársát sem tudták mellé lógatni.