Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

10. fejezet

A tánc szerencsére nem volt gyors, egyszerű lépésekből állt, itt-ott egy fordulással. Salinae a parkettre lépett és szembefordult partnerével.

– Hékátéra, – szólt aggódva. – Valami baj van?

– Nem, nincs.

– Nagyon rosszul hazudik, tudja?

– Igen, mondták már. Nézze, azt hiszem...

– Nem lesz semmi baj – nyugtatta Salinae szelíd mosollyal. – Segítek! Lépjen közelebb.

– Biztos?

– Ha egy barátomat megtanítottam táncolni, Ön sem lehet túl nagy falat. Vele egy aprócska faházban gyakoroltam és igaz a nap végére a pokolba kívánt, rengeteget nevettünk.

„Emlékszik rám! – gondolta boldogan. – Rólam beszél, még ha nem is mondja ki a nevem. Engem tanított táncolni."

Kamaszok lehettek, kettesben a Tábori házban töltötték az estét és Salinae az udvari bálokról mesélt neki. Ő pedig fel akarta vidítani a lányt, ezért felkérte táncolni. Igaz, ritmusérzéke nem volt, nem tudta, hova tegye a kezét és hova a lábát, de nagyon jól szórakoztak. Rengeteget nevettek, és aztán valahogy, a lépések is sikerültek.

Ahogy közelebb lépett Salinae-hez, meghajolt a lány előtt, így kérte az engedélyét a táncra. Gregor lánya egy pukedlivel fogadta el az ajánlatot. Majd egyik kezét a dereka köré hajtotta, a másikkal a kezét fogta meg. Szorosan közel álltak egymáshoz. Érezte az illatát, és elmosolyodott, mert régi emlékeket idézett fel benne és még csak nem is sejtette, hogy mennyire hiányzott neki ez az illat.

– Nem lesz semmi baj! – bíztatta Salinae. – Hagyja, hogy vezessem! Senki sem fog rájönni.

– Rendben! – bólintott.

Lassú, kellemes keringő dallam kezdődött, a zenekar mintha csak nekik játszott volna. Gregor lánya előre lépett, Caleb pedig követte. Senki sem tudta volna megmondani a különbséget. Pont olyan volt, mint ott a Táborban, csak itt nem a barátnője számolása diktálta az ütemet, hanem a hangszerek generálta melódia.

– Furcsa – jegyezte meg Salinae az egyik pörgetésnél. – Még a nevét sem tudom.

– Az annyira számít? – kérdezett vissza a fiú.

– Nem, csak szerettem volna tudni a nevét.

– Hát pedig az titok.

– Miért is? – lépett balra a lány, mintha meg akarná kerül, de ehelyett mégis fogta a kezét és vele együtt táncolt.

– Mert Önnel ellentétben, hercegnő, mi vendégek egy álarcosbálon vagyunk. Bárkik lehetünk – lépett közelebb hozzá. – Akárki, akit csak akar.

– Igazán? – vigyorgott ravaszul a lány. – Akkor hogy szólítsam? Kedves Idegen talán?

– Mmm, lehetnék mondjuk Álarcos férfi.

Salinae felnevetett a név hallatán.

Gyerekkora egyik kedvenc legendája volt a Holdbéli királyság örökösének mesélje, aki beleszeretett egy másik bolygó hercegébe. A mese egy bálon játszódott és a herceg álarcos idegenként hivatkozott magára. Talán ez volt az oka, hogy barátnője arról álmodozott, hogy egy nap, igazi hercegnőhöz illő ruhában táncolhat majd és mindenki csodálja majd őt és a kedvesét.

Bár sok nehézségen ment át, az ő kis boszorkánya megmaradt egy romantikus, elvarázsolt lelkű leánynak. Mondjuk ezen azok a könyvek sem segítettek, amiket úgy szeretet. Salinae ugyanis szívesen olvasott szerelmes regényeket. Igaz, azok közt is válogatott.