Időtlen Kötelék II.: A Remény Fénye

16. fejezet

Az erdei kislányt egy emelettel feljebb, egy félreeső szobába vitték. Mikor Caleb megérkezett hozzá, egy ideig csak állt a folyosó árnyékában, épp csak bekukucskált az ajtón, rálátott a szobában lévő aprócska ágyra, és az ott pityergő gyermekre. A térdét felhúzva, lábait átkarolva sírt.

Látta mennyire fél, és ehhez még a varázserejét sem kellett használnia.

Akaratlanul is arra emlékeztette, amit gyerekként átélt. Nicholas mesélte neki, hogy az ostrom estéjén ő is addig sírt, míg ki nem fáradt tőle. Remegett a félelemtől még akkor is, mikor nevelőapja magához ölelte, vagy épp bebugyolálta egy nagy takaróba. Folyton az édesapját akarta látni, sőt sokszor akkor is sírt, mikor a Tábori gyerekek gúnyolták, vagy bántották.

Egyszer, amikor egy vásott kölyök csúfolta, ő varázslattal hallgattatta el a fiút, amire persze az apja elkezdett kiabálni Calebbel. Nicholas sem maradhatott ki a bajból, végig kellett hallgatnia ahogy a dühödt apa az orra előtt hadonászva szidta gyermekét.

– Mindig a te gyereked kezdi a bajt! – vádolta Calebet az idegen.

A kisfiú ekkor nevelőapjához bújva próbált túlesni a dorgáláson. Míg Nicholas a felháborodott szülőt akarta elhallgattatni, de az csak morgott és morgott vele. A lovag pedig miután alaposan beolvasott a fickónak bevitte a kis herceget a házba, ahol az asztalra ültette.

– Mi volt ez Caleb? – kérdezte értetlenül. – Megmondtam, hogy nem varázsolunk! Nem játszunk más életével! Nem szabad.

– Csúfoltak! – mondta.

– Akkor sem használhatod az erődet. Ők nem tudják megvédeni magukat! Azt akarod, hogy elvegyenek tőlem, azért, mert megsebesítettél egy gyereket? Megmondtam nem? Nincs varázserő, csak a házban.

– Én nem akartam – motyogta az akkor még csak pár éves kisfiú, aprócska öklével a könnyeit morzsolta. – Nem akartam varázsolni.

Ahogy felidézte magában ezt az emléket, ez a két szó ismét eljutott a füléig. Ám ezúttal nem ő, hanem a kislány motyogta.

Megszakadt a szíve, amikor hallotta. Mert pontosan tudta, min megy keresztül. Hiszen gyerekként sokszor nem áldásnak, sokkal inkább átoknak gondolják az erejüket, főleg, ha olyan környezetben nőnek fel mint ő is. A varázsvérűek sokszor beszéltek arról, hogy amikor még nincs elég tapasztalatuk ahhoz, hogy megfelelően irányítsák a mágiájukat, történnek balesetek. Ami miatt aztán az emberek szörnyetegeknek tartják őket.

Neki Nathaniel-en és Salinae-n kívül senkije sem volt. Legtöbbször egyedül küzdött meg a gondjaival. Ám idővel, megtanulta, hogyan nyugtassa meg magát, ahogy azt is, miként bánhat a varázslattal.

Igaz, ebben nagy szerepe volt Salinae-nek is. Ő volt az, aki tanítani kezdte és minél többet tudott, annál inkább legyőzte a félelmeit. Irányította, elfojtotta, de csak ha ő is akarta.

Amikor belépett a szobába, lassan az ágyhoz sétált. A csöppség csak akkor hagyta abba a sírást, mikor meglátta az árnyékát, nagyokat pislogva felnézett rá és hiába mosolygott a kicsi ijedten húzódott a fal mellé. Remegett a félelemtől.

– Ne, ne! – suttogta aggódva, lágyan. Majd letérdelt előtte – Ne félj tőlem! Nem akarlak bántani.

Ő csak hüppögve nézett rá. Nagy, barna szeme volt, épp olyan sötét, mint a haja. Valahol a kosz és a sok-sok piszok alatt, egy angyalarcú kicsi lány pislogott rá. A ruhája túl nagy volt rá, cipője, harisnyája elveszhetett a nagy utazás alatt.

– Mi a neved kicsike? – kérdezte Caleb.

– Fre-Freya.

– Freya – ismételte halkan. – Gyönyörű neved van. Az én nevem Harry Caleb, de mindenki Calebnek hív. Én találtalak meg. Ó, kicsim, nem kell sírnod. Nincs semmi baj – nyújtott felé egy zsebkendőt. – Itt biztonságban vagy, nem fog senki sem bántani, ígérem. Itasd csak fel a könnyeid, vagy a végén bírósági végzést kapok a kis egerektől. Beperelnek a kisasszony okozta özönvíz miatt – tréfált kedvesen. – Ugrálnak majd itt nekem az apró talárjaikban, a parókákról nem is beszélve.